virtuális naplopó

2012\09\24

lomtalanítás budán

Egyik hétvégén oda voltam a Rózsadombon gubázni. Sajnálom, hogy nem fotóztam, mert lehetett volna az éjszakában igen jó képeket készíteni az utcára kirakott szeméthegyekből. Kopott zászló lengedez egy forgalmas kanyarban a szeméthegyen. Mi raktuk ki. Jelképezi a magyar megoldást, miszerint minden napra jut egy napon a buckalakóknak fuvarozni való. Ők ebből élnek. Szegény emberek nem csak a cigányoknál, hanem a magyarok között is vannak. Józsi orvostanhallgató, lelkész, idősek otthonában ápolóként dolgozik váltott műszakban. Valamelyik évben taxit kellett hívniuk, mert annyi mindent összeszedtek, hogy nem bírták hazavinni.

Mi ketten Győzővel városi csöves túrán voltunk. Üres háti-hordókkal indultunk útnak, és mindig túlpakoltunk magunkat. Volt hogy telepakoltam a zsákom belsejét dvd tokokkal, könyvekkel, külsejére aggattam kerékpár külsőket, jobb oldalamra a djembe dobot erősítettem, kezeimben postás dobozok vagy síléc, hátam közepén gördeszka,

2012\09\24

a hétvége

Az elmúlt hétvégén találkoztam egy lánnyal, egy különleges kisasszonnyal, akivel sok, igen sok közös nevezőnk van. Hasonlóak vagyunk jópár dologban, és mostanában nagyon sokat jár ezen az eszem. Még latin órán is. Megint... xD

Jönnek mennek az emberek itt mellettem a TIK-ben és kis híjján múlik sokszor a dolog, hogy el nem szólom némelyiknek magam. Képzeld!:

szereti a lilát, a fagyit, nemtesziaztamitazátlag, a coldplay-t, a verseket, a kiscsillagot, a vannak e nálatok állatokat, a hasát, a kiruccanásokat, a nyelveket, a tésztát kettőbe törve, laza és elbűvölő, mosolygós, humoros, szereti a régmúlt dolgait, érdeklődő, aktív, a Dankót, az édeset, a szabó balázstól a legót. Együttérző, aggódó, spontán, nemtervező, de beleegyező, jó megfigyelő, érzékeny a zenére, szívesen nézeget népi épületeket, koncertekre jár, társasági lány, nyirkos a tenyere, jól öltözködik és gyönyörű!

Akivel enni-inni-beszélgetni, és nagy valószínűséggel még táncolni is lehet.ááá

Annyira hasonlítunk, hogy azon gondolkodom, hogy nem is tudnák véle, egy egyszerű mezei barát viszonyban megmaradni, mert annyira...

és mindez csak most esik le. hú.

Bárhogy alakul is, nagyon szerencsés ember lesz az, akit maga mellé fogad. S csak irigyelni fogom tudni.

őrület

2012\09\06

Ezért van tele minden nő élete, "kis őrültségekkel"

"A fantázia világa sokkal ingerlőbb, mint a valóság, sokkal jobban érdekel, és sokkal többet lehet belőle kihozni, mert nincs kötöttség. A következő regényeimben csak elképzelt történeteket írok majd meg és eltávolodom az élménytől. Általában az a felfogás, hogy az élményt, a valóságot könnyebb megírni. Ez súlyos tévedés. Az átélések megírása olyan, mint a kútforrás: száz vödör piszkos vizet kell kimeregetni, mire az ember tiszta vízre bukkan.
Írásaimnak fő témája a nő. A párizsi nő. Viszont szörnyű rossz véleményem van a nőkről, ám borzasztóan érdekel mindaz, ami a nőkkel kapcsolatos. Még legalább három-négy könyvem róluk szól majd, kizárólag nőkről. A nő a legőszintébb lény és egyáltalán nem komplikált. Csak tudni kell, hogy mindig úgy cselekszik, ahogyan érez. Nem befolyásolja a józan ész, csak a szív. Mindig pillanatnyi érzései után megy, ezért őszinte akkor is, amikor a látszat szerint - hazudik. Ezért van tele minden nő élete, "kis őrültségekkel", ahogyan a franciák mondják." - részlet.

 

(Vaszary Gábor)

2012\09\06

oh no!!

A szombaton történt a következő eset: a kerékpárszerelő műhely előtt álltam, amikor megérkezett két fiatal huszonéves török lány, az egyik tolva, a másik emelve hozta szerelésre a kerékpárt. Ez még rendben is lenne, de a dolog furcsasága abban állt, hogy a két kerékpár össze volt zárva a váznál középen. Az első kerekeinél fogva lezárt bicót egy nádszál vékony lábakkal rendelkező török lány cipelte utcákon át, mert meg volt beszélve, hogy kosarat kap előre. Node! Ezek a csitrik úgy összezárták egymáshoz a két kerékpárt, hogy azok nem bírtak együttesen a gurulás áldásával. Megkérdezték ki tudjuk-e nyitni? Gondolkodás nélkül bementem az erővágóért, hogy elvágom a lakatot. Mikor meglátták a kezemben, mindkettő kezét felrakva kiabált-óbégatott, hogy ne ne ne!!! Ezek után derült csak ki, hogy van kulcsuk, de egyik barátjuk elvitte azt magával. Így nem lett se kulcs, se kosár, eredménytelenül cipelték vissza a kerékpárt a lakásra.

vicc török lányok

2012\09\06

Istenem, nem velem van a baj!

forrás: http://wetiko.hu/2010/09/15/istenem-nem-velem-van-a-baj/

Istenem, nem velem van a baj!

 

/ Daniel Quinn: Az Én Izmaelem, “Istenem, nem velem van a baj!” című fejezete és A civilizáción túl egy fejezete - Mohari András fordítása: /

Volt ott egy második szék is, mikor pénteken megérkeztem, és ez egyáltalán nem tetszett; persze nem maga a szék, hanem a puszta gondolat, hogy – amilyen önző és szemtelen vagyok – bárkivel is osztozzak az én Izmaelemen. De legalább nem volt olyan szép, mint az a barátságos, kivénhedt darab, amelyhez hozzászoktam. Úgy tettem, mintha ott sem lenne, és aztán belekezdtünk.

– Jótevőm, Rachel Sokolow – kezdte Izmael –, egyetemi barátai közé számított egy Jeffrey nevű fiatalembert, akinek apja gazdag sebész volt. Jeffrey akkoriban fontos személlyé vált sokak életében, mert egy problémával ajándékozta meg az embereket. Nem tudott rájönni, hogy mihez kezdjen magával. Fizikailag vonzó volt, intelligens, kellemes megjelenésű, és szinte mindenhez volt tehetsége, amihez csak hozzáfogott. Jól tudott gitározni, ugyanakkor nem érdekelte a zenei pálya. Volt szeme a fényképezéshez, képes volt jó vázlatokat rajzolni, főszerepet játszani az iskolai darabban, szórakoztató történetet vagy provokatív esszét írni, de nem akart fényképész, művész, színész vagy író lenni. Minden tantárgyból jó volt, ám nem akart tanár vagy tudós lenni, nem kívánt apja nyomdokain haladni, sem pedig jogi, tudományos, matematikusi, üzleti vagy politikai pályára lépni. Vonzották a lelki dolgok, alkalmanként templomba járt, de nem szeretett volna teológus vagy lelkész lenni. Mindezek ellenére „kiegyensúlyozottnak” tűnt, ahogy mondani szokás. Fóbiának, depressziónak vagy neurózisnak nem mutatta jelét. Szexuális beállítottságát illetően nem voltak kétségei vagy zavarai. Úgy gondolta, egy napon majd megállapodik és megnősül, de előbb talál magának valami életcélt.

Jeffrey barátai fáradhatatlanul új ötletekkel álltak elő abban a reményben, hogy felébresztik az érdeklődését. Nem élvezné, ha filmismertetéseket írna a helyi újságnak? Gondolt valaha arra, hogy csontfaragással vagy ékszerek készítésével foglalkozzon? A műbútorasztalosságot is javasolták mint lelket kielégítő foglalkozást. Mit szólna a kövületvadászathoz? Ínyencségek főzéséhez-sütéséhez? Talán cserkészettel kellene foglalkoznia. Vagy nem lenne jó mulatság régészeti ásatáson részt venni? Jeffrey apja teljesen megértő volt vele, amiért képtelen volt bármiért is lelkesedni, és készségesen támogatta volna bármilyen felfedező útban, amely esetleg érdekelte. Ha egy világ körüli út csábítaná, apja megbízna egy utazási ügynököt a dolog intézésével. Ha ki szeretné próbálni a szabadban való életet, örömest adna hozzá felszerelést. Ha tengerre szeretne szállni, készen várná egy hajó. Ha kipróbálná magát a fazekasságban, kapna egy égetőkemencét. Még ha csak társasági vándormadár szeretne lenni, az sem lenne baj. Mindezekre udvarias vállrándítással válaszolt, s zavarban volt, amiért mindenkinek olyan sok gondot okozott.

Nem akarom lusta vagy elkényeztetett embernek beállítani előtted. Mindig osztályelső volt, mindig vállalt valahol egy részmunkaidős állást, átlagos diákszállóban lakott, kocsija nem volt. Csak megszemlélte a dolgokat, melyeket a világ felkínált neki, és nem talált köztük semmit, amit érdemes lett volna megtartania. A barátai állandóan ezt mondogatták neki: „Figyelj, nem folytathatod így tovább. Túl sok babér terem számodra. Ambícióra van szükséged, találnod kell valamit, amihez kezdeni szeretnél az életeddel!”

Jeffrey kitüntetéssel diplomázott, de szakirány nélkül. Az apja házában töltötte a nyarat, a környéken kószált, azután pedig látogatóba indult frissen házasodott egyetemi barátaihoz. Magával vitte a hátizsákját, a gitárját meg a naplóját. Pár hét múlva autóstoppal elindult meglátogatni néhány más barátját. Nem sietett. Útközben megállt, segített néhány pajtát építő embernek, szerzett elég pénzt az útja folytatásához, és végül is eljutott a következő céljához. A tél közeledtével hazaindult. Apjával hosszasan beszélgettek, kártyáztak, biliárdoztak, teniszeztek, futballmérkőzéseket néztek, sörözgettek, könyveket olvastak, és eljártak a moziba.

A tavasz beálltával Jeffrey vett egy használt autót, és elindult meglátogatni az ellenkező irányban lakó barátait. Az emberek mindenütt befogadták. Kedvelték és sajnálták; olyan gyökértelen, olyan tehetetlen, olyan céltalan volt. Ennek ellenére nem mondtak le róla. Egy ember szeretett volna venni neki egy videokamerát, hogy filmre vehesse vándorlásait. Jeffrey-t nem érdekelte a dolog. Egy másik ember felajánlotta, hogy elküldi a verseit magazinoknak, hátha valamelyik hajlandó kiadni. Jeffrey azt felelte, hogy remek, de személy szerint nem érdekelte, kiadják-e őket vagy sem. Miután végigdolgozta a nyarat egy fiútáborban, megkérték, hogy maradjon ott állandó alkalmazottként, de annyira azért nem tetszett neki a dolog.

Mikor elérkezett a tél, az apja rábeszélte, hogy menjen el egy pszichoterapeutához, akit ismert, és akiben megbízott. Jeffrey egész télen eljárt hozzá hetente háromszor, ám a terapeutának végül el kellett ismernie, hogy egy „kis éretlenségtől” eltekintve az égvilágon semmi baja sem volt. Mikor megkérdezték, mit értsenek „kis éretlenség” alatt, a terapeuta azt felelte, hogy Jeffrey motiválatlan, nem tudja mit akar, nincsenek céljai – mindezt eddig is tudták. „Találni fog magának valamit egy-két éven belül – jósolta a terapeuta. – És valószínűleg valami nagyon is nyilvánvaló dolgot. Biztos vagyok benne, hogy most is ott van az orra előtt, csak éppen nem látja.” A tavasz beköszöntével Jeffrey ismét útra kelt, és ha volt is valami az orra előtt, azt ő továbbra sem volt képes észrevenni.

Így múltak az évek. Jeffrey végignézte, ahogyan régi barátai megházasodtak, gyerekeket neveltek, karriert építettek, vállalkozást építettek, egy kis hírnevet szereztek itt, egy kis vagyont ott… miközben ő továbbra is játszott a gitárján, hébe-hóba verset írt, és egymás után írta tele a naplókat. Pontosan tavaly tavasszal ünnepelte harmincegyedik születésnapját a barátaival egy wisconsini tó melletti nyaralóban. Reggel lesétált a vízhez, írt pár sort a naplójába, aztán begázolt a tóba és belefojtotta magát.

– Szomorú – mondtam egy pillanat múlva, mivel képtelen voltam bármi jobbat kitalálni.

– Mindennapos történet ez, Julie, egy dolgot kivéve: Jeffrey apja lehetővé tette számára a sodródást, támogatta, miközben majdnem tíz évig semmit sem csinált. Nem gyakorolt rá nyomást, hogy fejlődjön és felelősségteljes felnőtté váljon. Ez különböztette meg Jeffrey-t a kultúrádbeli sok millió többi fiatalembertől, akikben valójában nincs több motiváció, mint amennyi benne volt. Vagy szerinted tévedek e tekintetben?

– Nem értelek eléggé, hogy eldöntsem, tévedsz-e.

– Gondolj az általad ismert fiatalokra. Szerinted égnek a vágytól, hogy a világba kilépve ügyvédek, bankárok, mérnökök, szakácsok, fodrászok, biztosítási ügynökök és buszvezetők legyenek?

– Néhányuk, igen. Nem pont azokra vágynak, amiket felsoroltál, fodrász meg buszvezető, de bizonyos dolgokra igen. Ismerek srácokat, akik nem bánnák, ha például filmsztár vagy profi atléta lenne belőlük.

– És mekkorák az esélyeik, hogy valóban azok legyenek?

– Millió az egyhez, gondolom.

– Szerinted vannak tizennyolc évesek, akik arról álmodoznak, hogy taxisofőrök lesznek, fogtechnikusok vagy aszfaltozók?

– Nem.

– Szerinted sok Jeffrey-hez hasonló tizennyolc éves van, akit az Elvevők munkájának világában nem igazán vonz semmi? Akik örömmel kihagynák az egészet, ha valaki évente húsz-harmincezer dollárt adna nekik?

– Jó ég, igen, ha így vesszük, akkor biztos vagyok abban, hogy sokan vannak. Viccelsz? Milliónyian vannak.

– Ha azonban igazából semmihez sem szeretnének kezdeni az Elvevők munkájának világában, akkor egyáltalán miért vesznek részt benne? Miért töltik be az állásokat, amelyek nyilvánvalóan értelmetlenek számukra vagy bárki más számára?

– Mert rákényszerülnek. A szüleik kidobják őket a házból. Vagy állást szereznek, vagy éheznek.

– Így igaz. Természetesen azonban minden végzős osztályban vannak páran, akik inkább éheznének. Az emberek csavargóknak, csöveseknek vagy hobóknak szokták nevezni őket. Manapság gyakran „hajléktalanokként” jellemzik magukat, azt sejtetve ezzel, hogy kényszerből élnek az utcán, nem pedig önszántukból. Ők a szökevények, a tengerparton kóborlók, az alkalmi prostituáltak és a strichelő kurvák, az utcai rablók, a szatyros nők és a kukázók. Így vagy úgy összekapargatják a megélhetésüket. Lehet, hogy a táplálék hét lakat alatt van, de ők megtalálták az összes repedést a páncélszoba falán. Holtrészeg turistákat zsebelnek ki, és alumíniumdobozokat gyűjtenek. Koldulnak, az éttermek szeméttartóira vadásznak, piti tolvajlást űznek. Nem könnyű élet ez, de inkább így élnek, mintsem hogy egy értelmetlen állást szerezzenek és a városi szegény tömegek életét éljék. Valójában igen nagy szubkultúra ez, Julie.

– Igen, tudom, most hogy így mondod. Ismerek is srácokat, akik azt mondják, hogy az utcán akarnak élni. Arról beszélnek, hogy bizonyos városokba mennek, ahol már elég sok srác csinálja ezt. Azt hiszem, Seattle az egyik.

– Ez a jelenség összemosódik a fiatal bandák és szekták jelenségével. Amikor ezek az utcai csibészek karizmatikus vezérek köré szerveződnek, az emberek bandáknak tekintik őket. Amikor karizmatikus guruk köré szerveződnek, akkor pedig szektáknak. Az utcán élő gyerekek várható életkora nagyon rövid, és elég hamar rájönnek erre. Látják, ahogy barátaik tizenévesen vagy húszas éveik elején meghalnak, és tudják, hogy rájuk is ugyanez a sors vár. Ám még így sem képesek rávenni magukat, hogy béreljenek valami viskót, rendes ruhákat szerezzenek, és hogy megpróbáljanak találni valami minibálbért fizető hülye állást, amelyet utálnak. Érted, hogy mit mondok, Julie? Jeffrey mindössze csak a jelenség felsőbb osztálybeli képviselője. Az alsóbb osztályokat képviselőknek nincs meg az a kiváltságuk, hogy szép, tiszta tavakba fojtsák magukat Wisconsinban, ám amit ők tesznek, az lényegében ugyanez. Előbb halnának meg, mintsem hogy csatlakozzanak a hétköznapi városi szegények gyülekezetéhez, és általában tényleg hamar meg is halnak.

– Mindezt értem – válaszoltam neki. – A mondandód lényegét viszont nem.

– Valójában még nem értem el oda, Julie. Ráirányítom a figyelmedet valamire, amit a kultúrád emberei lényegtelennek, jelentéktelennek szeretnének mutatni. Jeffrey története borzasztóan szomorú; de ő ritkaság, nem? Azzal talán törődnél, ha ezernyi Jeffrey sétálna tavakba. De az utcán ezrével meghaló fiatal csőcselék olyasmi, amit nyugodtan semmibe vehetsz.

– Igen, ez igaz.

– Valami olyasmit vizsgálok, amire a kultúrád emberei szerint ügyet sem kell vetni. Kábítószerfüggőkről, vesztesekről, bandatagokról, alja népről van szó. A felnőttek így viseltetnek irántuk: „Ha állatok módjára akarnak élni, hadd éljenek állatok módjára. Ha el akarják pusztítani magukat, hadd pusztítsák el magukat. Fogyatékosak, antiszociálisak, aszociálisak ezek, jobb is megszabadulnunk tőlük.”

– Igen, szerintem a legtöbb felnőtt így érzi.

– Valamit tagadnak, Julie. Mit tagadnak?

– Azt, hogy ezek az ő gyerekeik lennének. Ezek mások gyerekei.

– Így van. Számodra semmi üzenete sincs annak, hogy egy Jeffrey a tóba fojtja magát, vagy hogy egy Susie túladagolásban meghal a csatornában. Számodra semmi üzenete sincs annak, hogy évente tízezrek végeznek magukkal, tűnnek el otthonról az utcákra, és nem marad hátra utánuk semmi, csak arcok a tejesdobozokon. Ez nem üzenet. Olyan ez, akár a légköri zavarok a rádióban, valami mellőzendő dolog, és minél inkább semmibe veszed, annál jobban hallatszik a zene.

– Nagyon is igaz. De még mindig a mondandód lényegét keresgélem.

– Senkinek nem jutna eszébe megkérdeznie magát: „Mire van szükségük ezeknek a gyerekeknek?”

– Jó ég, nem. Kit érdekel, mire van szükségük?

– De te fel tudod tenni magadnak ezt a kérdést, ugye? Rá tudod venni magadat, Julie? El tudod viselni?

Ültem ott egy percig a semmit bámulva, aztán hirtelen bekövetkezett a legistenvertébb dolog: könnyekben törtem ki. Kirobbantak belőlem a könnyek. Nagy, óriási kínzó zokogásoktól megsemmisülten ültem, amelyek nem akartak elmúlni, csak nem akartak elmúlni, mígnem arra gondoltam, hogy megtaláltam életem fő elfoglaltságát: ülni abban a székben és zokogni.

Mikor kezdtem lehiggadni, felálltam, azt mondtam Izmaelnek, hogy nemsokára visszajövök, és azzal kimentem sétálni egyet a háztömb körül; éppenséggel jó pár háztömb körül.

Azután visszamentem, és azt mondtam neki, hogy nem tudom szavakba foglalni az érzést.

– Az érzéseket nem tudod szavakba foglalni, Julie. Tudom. Zokogásokba foglalod őket, azokra pedig nincs megfelelő szó. Másvalamiket azonban szavakba tudsz foglalni.

– Igen, gondolom, így van.

– Volt egyfajta látomásod a letaglózó veszteségről, amelyben osztozol az említett fiatalemberekkel.

– Igen. Nem tudtam, hogy osztozom benne velük. Nem tudtam, hogy bármiben is osztozom velük.

– Első látogatásodkor azt mondtad, hogy folyton ezt ismétled magadnak: „El kell tűnnöm innen, el kell tűnnöm innen.” Azt mondtad, hogy ez azt jelenti: „Fuss, amerre látsz!”

– Igen. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ezt éreztem, miközben ott ültem sírva. Kérem! Kérem, hadd fussak, amerre látok! Kérem, engedjenek ki innen! Kérem, engedjenek! Kérem, ne tartsanak itt ketrecbe zárva életem végéig! El KELL futnom! Nem BÍROM ezt!

– Ezeket a gondolatokat azonban nem oszthatod meg az osztálytársaiddal.

– Ezeket a gondolatokat két hete még magammal sem tudtam volna megosztani.

– Nem merted volna megvizsgálni őket.

– Nem, ha megtettem volna, azt mondtam volna: „Istenem, mi baj van velem? Biztosan valamiféle betegségem van!”

– Pontosan ilyesféle gondolatokat írt Jeffrey a naplójába újra meg újra. „Mi baj van velem? Mi baj van velem? Biztosan valami szörnyű baj van velem, amiért képtelen vagyok örömet találni a munka világában.” Folyton ezt írogatta: „Mi baj van velem, mi baj van velem, mi baj van velem?” És persze az összes barátja örökké ezt mondogatta neki: „Mi baj van veled, mi baj van veled, mi baj van veled, hogy nem bírod tartani magad ehhez a csodálatos programhoz?” Talán most érted meg először, hogy az én szerepem itt abban áll, hogy közöljem veled az óriási hírt: Nincs VELED semmi baj. Nem veled van a baj. És azt hiszem, a következő felismerés is része volt a zokogásodnak: „Istenem, nem én vagyok az!”

– Igen, igazad van. Az érzésem fele részben óriási megkönnyebbülés volt.”

Az én Izmaelem című könyvemben elbeszéltem egy Jeffrey nevű fiatalember életét – nagyjából Paul Eppingerről mintáztam, akinek naplóját Restless Mind Quiet Thoughts címmel kiadta az édesapja. Jeffrey megnyerő, intelligens, kellemes megjelenésű, sok mindenben tehetséges ember volt, ám a barátaival való találkozáson, a naplóíráson és a gitározáson kívül képtelen volt bármi más tennivalót találni, amit szeretett volna. Barátai örökké unszolták, hogy találjon magának valami célt, legyen ambiciózusabb, törődjön valamivel, ám ezek persze nem mennek tetszés szerint. Kezdett hinni nekik, mikor azt hallotta tőlük, hogy céltalanságában egészen szokatlan – mi több, különös. Végül, mikor már lemondott a mások számára látszólag oly könnyen elérhető céltudatosság megleléséről, csendben és mindenféle hűhó nélkül véget vetett életének.

Nem lepett meg, hogy sok fiataltól hallottam azt, pontosan úgy éreznek, mint Jeffrey. Tudják, hogy a világ tele van dolgokkal, amelyeket akarniuk kellene – és azt képzelik, valami szörnyű bajuk van, amiért nem akarják azokat. Mivel vettem magamnak a fáradságot a miénktől eltérő kultúrák tanulmányozására, ezért tudom, hogy nincsen semmi velünk született emberi abban, hogy „vinni akarjuk valamire”, „előre akarunk jutni”, karriert akarunk, foglalkozást vagy hivatást. Az őslakos népek többsége számára idegenek az efféle elképzelések, ők látszólag tökéletesen beérik azzal, ahogyan Jeffrey szeretett volna élni – és miért ne tennék?

2012\08\13

kimono_davadavada

Bejegyzés alcíme...

Gondoltam teszek egy kísérletet, s teszek olyat, amilyet eddig még nem! Megviccelem az útitársaimat, hogy külföldinek adom ki magam.

Fülkébe elsőnek estem be, sehol senki, befoglaltam a legjobb helyet, ami nem is az én fenekem alá szólt, menetirány, ablak mellett. Tisza Katát olvastam, de ez nem tűnt fel senkinek sem. Jöttek szép sorjában az emberek, először egy molett nagylány, aggódó apukájával, akik már nem fértek be a nevükre szóló fülkébe, mivel befoglalták azt. Kérdezték meddig megyek, adtam a borjúfejet, kotyogtam valamit külföldiül, leesett nekik, láttam rajtuk hogy felszabadultabban beszélgettek, a Berlin szóra hadobáltam valamit.

Következő paciens anyuka a leányával, ami ciki volt, mert anyuka profi utazó volt megnézte a jegyet, a fülkében a számokat, rámnézett, szólított adjam át a helyet, mindezt persze magyarul. Erre megint előadtam a borjúnézést, hozzá angol vargyogást, Have you problem?

Nem vették a fáradtságot a beszélgetéshez, maradtam a helyemen. Kettő pipa, szülők el, leány gyermekek beszélgettek, kíváncsian vártam a fejleményeket. Utolsó 5 percben ért be a fülkébe egy házaspár, igen morcosan, amiért elfoglalták a helyüket, a néni bevetette a házisárkány nézését, szegény nagy-kisasszony nem tudta mivel ártott, ő csak ült egy helyen, amiről kiderült hogy nem jó, beült középre, a házaspár szuszogva helyet foglalt. Gurultunk kifele.

Vácnál kiderült hogy váciak, és hogy itt is felszállhattak volna, jót derültek ezen, s ezek után indult be a diskurzus maga. Pozsony előtt adtam fel inkognitómat, már nem tudtam tovább tartani a nagy számat, annyi érdekes témáról volt szó, a nagy csendben egészen megkedveltem mindenkit, nyilván értettem mindent. és sikerült hallani mindent,

s tényleg úgy nézett ki, hogy én mindent tudok róluk, ők meg semmit. A sztorizgatások alatt már úgy is ki derült némán, hogy értem amit mondanak nem tudtam palástolni közömbösséget, hát egyszer csak megszólaltam, majd még egyszer, s éreztem azt a bizalmatlan légkört, ami körülvesz, ismeretlen voltam egy ismerős kabinban. Hülye helyzet, de innen érdekes felküzdeni magunkat!

Rólam tudódott ki a legkevesebb információ mivel mindenkiről tudtam mindent, bőséges választék volt témában, hallgatásban, kérdésben.

Utat így nagyon rég pofáztam, kérdeztem végig. Sajnáltam, hogy beértünk az állomásra, először Drezdába, majd Berlinbe, mert olyan klassz kis társaság verődött össze.

Volt kellemetlen élményem is, amikor sikerült elaludni Brünn után, akkor Prágában felszállt két olasz lány. Csak hihetetlen magas hangon hallok egy sor angol szöveget, újra és újra. Szó szerint felráztak álmunkból minket, nagy-kisasszony elfoglalta az egyik foglalt ülést. Mivel velünk utazott idáig, mivel foglalt volt az ő helye is, nem akaródzott kimenni a fülkéből. A temperamentumos tüzes olasz leány tehetetlenül csapkodott fordult mindenkihez, hogy segítsünk megérteni a helyzetet. Néni egyből anyatigris trikót öltött, pártfogása alá vette tehetetlen nagy lányunkat, aki idegesen ült egy helyben, ettől tartott egész úton, hogy valaki majd beléköt. Hát, amitől félt bekövetkezett bevonzotta vagy nem tudom, de ilyen ritka idióta helyzetet még nem láttam.

Valahogy el lett magyarázva a harcos hercegnőnek, hogy hívjon kalauzt aki majd rendet tesz. Fel-alá keresték, mire meglett a cseh kaller. Benézett, engem talált főbűnösnek, ordított hozzám, aztán mutattak a mellettem ülő lányra, hozzá már kedvesebben kiabált. S mindez hajnalok hajnalán...

Szóval a kalauz kihívta a lányt, mutatta neki a helyét, de nem akaródzott odameni mert tele volt idegenekkel a fülke. A bellák bepakoltak, beültek, Nagy-kisasszonyunk ott állt a folyossón. A helyzet megoldódott. Gondoltam én, erre, legnagyobb meglepetésemre, aki a leghangosabban rikácsolt- egyébként ez nekem nagyon bejött, talpraesett vadmacska feeling. Pont az, aki minden követ megmozgatott, hogy legyen helyük-igaza volt am. Nos, ő fogta magát, felállt és átült a másik fülkébe.

 

 

 

 

 

 

Sima ügy volt.

utazás vonat

2012\08\13

gyereknek didi

-Anya cici! Anya cici!

Óbégat a kislány, egyre jobban, mert éhes. Még járni is alig tud, de már tudja mi a jó miből kell még újra-újra!

-Nem-nem, neked nincsen már cici- csóválja anyukája a fejét- elég nagy vagy már, menjél oda inkább apádhoz, neki is van cicije kérjél tőle!

Copfos kislány szájában a cumival, odatipeg félmeztelen apjához, kérdőn rátekint, nézegeti a mellkasát, bizonytalankodik, visszanéz anyjára, aki a másik szobából mosolyogva biztatja, s mielőtt bármi történne apuka feláll, és felveszi a pólóját...

:D 

-Hát nem adott az apa neked cicit??? xD

vicces sztorik

2012\08\13

nyelvtanulás külföldön

Bejegyzés alcíme...

Also, ich hier in Deutschland, und kann nicht sprehe sehr gut auf Deutsch. Das ist problem.

Azt vettem észre, hogy úgy lehet leghatékonyabban tanulni, ha kínos szituációkba folyamodom. Bemegyek a patikába, halolajat kérni. Roppant kínos, mert elkezdenek érdeklődni hogy milyet akarok, mi bajom van, meg ilyenek...Hát az alapszókincskészletem kimerülte után képtelen vagyok bármire is, bitte auf englisch!

Csak nyilván az ember nehezen mozdul ki a komfortzónájából, nem szereti a kínos dolgokat, pedig ezek jó hatással vannak ránk. Az ego kap egy jókora taslit amivel észhez térítjük magunkat, így kapok erőt, löketet a tanuláshoz.

Pörög odabenn a német szótár, minden, ami pont most nem kell, eszünkbe jut. Kérdezni kell és nézni. Ha mosolyogsz és igent mondasz mindenre az általában bejön, de nem mindig :D

 

Előre pionírok!

Címkék

2012\08\13

unom a nőt, aki nem szeret csak karmol

Bejegyzés alcíme...

Hideg van. Olyannyira mint anno a koliban, azokon az őszi hűvös, hideg reggeleken, ami annyit tesz: ha kidugod a fejedet a takaró alól, akkor véged. Lefagy mindened. Ezért inkább le se megyek reggelire, fel sem takarítok, inkább maradok a jó meleg és biztos helyen, a takaróm alatt. Persze ez az egész egy önbecsapás, de akkor is. Minden reggel ilyen rideg volt. Morcos fejek álltak sorba a menzán valami meleg után vágyakozva, s örültek, ha még repeta tea is jutott. Ilyenek voltunk mi. Ezeken a reggeleken, amit mindig vártam, az a találkozás volt. Tűkön ülve figyeltem, mikor bukkan fel, vagy hova ült le, hol találom? Most már seholsem... Nincs már velem, aki megvajazza saját kalácsát és nekem adja. Az ember azt gondolná, hogy két embert képesek összekovácsolni az közös élmények, az együtt töltött idő, s közbe nem. Azt gondolná hogy van lelkitárs, létezik az igazi, és a többi romantikus szarok... s közbe marhára nem is...

Van egy elméletem: ez az egész, csak a fejünkben létezik. Igazi? Kit tartasz igazinak???

Annyiféle énünk, érzékünk van, egy kisebb kirakat is megtelne velük. Bármi, amihez tudunk kötődni, amivel kapcsolatunk volt- vagy lesz azok már a MI-t képezik! Tehát ezekhez a dolgokhoz keresünk alkalmi cinkost, akinek szintén volt néhány azonos pont a múltjában, s már itt is vagyunk a párkapcsolatnál. Te is? ééén is! De jó, nem vagyok egyedül! Legyünk eztán együtt! Valahol azt olvastam, hogy a másik emberben önmagunkat szeretjük. Azokat a dolgokat, ami bennünk is megvannak, vagy épp hiányoznak. Egoista disznók vagyunk mind...

Szóval az Igazi kérdése. Ez az egész, mint mondtam, szerintem a fejünkben létezik. Mit látunk, vagy nem látunk bele a másik emberbe? Szőke herceget fehér lóval, vagy egy zaklató szerelmest? Elárulom: a kettő között kívülről nincs is olyan nagy különbség! Az egyetlen lényeges dolog a leány fejében van, hogy az egyikre úgy gondol mint megmentőjére, aki segít beteljesíteni vágyait, míg a másik egy idegesítő, uncsi fazon aki már igazán leléphetne a színből.

Szerelem??? Az egész egy kémia labor. Hogy is volt az óvodában?

"Akkor vagyok szerelmes, ha sokat gondolok az Adriennre, akinek szép a szeme, fekete a haja, és nagyon szépen tud mosolyogni és nagyon sokat gondolok rá." Tehát bárkibe lehetek szerelmes Shakespeare, rajtam áll, vagy bukik a dolog.

Azokba az emberekbe szeretünk bele, akikben látjuk önmagunk egy darabkáját, s ez tetszik nekünk annyira. S ha a srác meg tud nevettetni egy lányt, akkor bármit el tud érni.

Szenvedek az elmúlt kapcsolatomtól még mindig. Szenvedek, és keresem magamban a hibát, vajon hol rontottam el? Nem voltam vicces, vagy... nem figyeltem oda vagy... rámenős voltam? Utolsó este, mikor azt a virágcsokrot odavittem azt nem kellett volna? Hisz ugyanaz vagyok, és ő is ugyanaz. Egymás agyára mentünk volna? Nem tudom. Nem akarom tudni. Csak azt tudom, hogy még mindig fáj. Hogy itt van velem, hogy eszembe jut. Egyszerre szeretem és gyűlölöm, de nem tudok közömbös lenni. Zakatol az óra a háttérben, mikor anno újra összejöttünk Januárban, sokat imádkoztam, hittem. Most nem tudok. Bűnössé lettem, s nem tudom magam sem hogy állok a hittel. Valamit tennem kell hogy kijöjjek ebből a szarból, mert már unom. Unom hogy még mindig eszembe jut. Meddig tart még?  Meddig??

Még valamit, csakhogy ne legyen szomorú a bánat: egy fikarcnyit sem bántam meg, hogy kétszer ültem le ugyanazzal a lánnyal, egy asztalhoz a Milkában. Nem bántam meg soha egy pillanatra sem. S nincs is szebb ezeknél az emlékeknél. Életem csúcsélménye volt az, amikor sérülten sétáltunk a latyakos erdőben. Hideg volt. Csak téli-őszi színek. találtunk egy fatörzset, arra leültünk egymás melllé, hogy melegítsük a másikat. Beszélgettünk, majd valahogy egymás felé fordultunk, és ott a néptelen téli erdőben, elcsattant az első csók. Félve bizonytalakodva, irtó romantikus körülmények között. Az első után a második, harmadik, negyedik... Sosem felejtem el azt az érzést, azt a lányt, hogy akkor ott tudtam hogy jó helyen vagyok, jó időben a legjobb emberrrel akivel összekötöttem volna az életem. Köszönöm Uram.

szerelem szenvedés kollégium én blog filozofálgatás gondolatömleny Címkék

2012\08\13

Páneurópai piknik közepébe'

2012 Július XY Sopron, Volt

Amikor a buszon elkezdtek radarozni az ellenőrök, egy csinos hölgy egyből lájkolta az ajtókat. Az ajtó előtt ült egy szemüveges srác, aki halkan pisszentett neki, majd így szólt: Jöjjön! Üljön le mellém! velem van! Én szintén ott ültem de mégsem ott. De ahogy hallottam, ez a hosszú, barna hullámos hajú, nagy barna szemekkel, arcán egy csinatos anyajeggyel rendelkező hajadon a Belmondo énekesének, a szegedi Czutor Zolinak a lánya volt!

Hát ez beszarás! Mivel ismertem a srácot, tőle tudom az egész sztorit, aki szintén szegedi. Hogy egyeseknek milyen kicsi a világ!?! Szóval a leány megmentődött az ellentől. s elkezdtek dumálgatni csak úgy, mintha szomszédok lennének, mintha nem is egy vadidegen város kellős közepében, az emberdzsungelben futottak volna össze, de valószínűleg az író túlspirázza a dolgot. Lökjétek oldalba.

Beszélgettek a Nyersről, Czutorékról, a Volt-ról, és a Simple Plan-ről. A kalapos gitáros srác -akinek a neve örök rejtély marad- többször kiszúrta a tömegben ezt a bizonyos hölgyikét Ő maga mesélte lelkesen szegedi cimborámnak és kereste! Hát ezért mászott le azaz őrült a színpadról annyiszor!! A biztonsági bácsik idegbajt kaphattak annyiszor leugrált az emelvényről... A leányzó totál feldobódva mesélt, alig lehetett lelőni, olyan élvezettel merült bele a saját láv sztorijába =) A srác, pedig a csajtól volt feldobódva. Ki érti ezt? Mindenkinek jólesik a közvetlenség, kedvesség. Pláne, ha szívből jön.

Itt ülök a Páneurópai piknik fenekén. Otthon kinéztem magamnak a fertőrákosi kőfejtőt, mint úticélt. A buszról leszállva itt magasodott a kisdomb. Körbekerítve, lezárt terület táblával. Kicsit elkeseredtem, hát ezért utaztam annyit? S tessék: nem látogatható, zárva. Pont olyan ez, mintha egy sátorban tartott koncerten elébed áll a biztonsági őr a megtelt táblával. Kínos...  Palacsinta illat terjedt a csárdától, jaj de megkívántam! De majd otthon. Bejáratnál zárva tábla, mérföldcsizmás kerítés. Zsír... Megkérdeztem egy helyi alkeszt, azt állította teljesen körbevan drótozva. Pedig reménykedtem, hogy a helyi erők majd tudnak valami kiskaput....

 Nem adtam fel, mert megtanultam, hogy minden embert kritikával kell kezelni. Körbesétáltam. Egy helyen bemásztak, túl lusta voltam, hát majd visszajövök...sétáltam tovább. A terület túlsó felén megtaláltam a kiskapumat: át volt szépen vágva a kerítés. Hát ez...teljesen tökéletes, megkönnyebültem mosolyogtam egy nagyot, s beléptem. Szabályosan kitaposott ösvény volt, de azért bennem volt a restség, nehogy egy biztonsági bácsiba fussak, ezért csak óvatosan, lassan és körültekintően haladtam előre. Jót mosolyogtatok volna, ha láttok mert léptem, lestem, s mint az akciófilmekben bokorról bokorra futottam előrehajolva. Néha-néha kukucskáltam egy nagyot, majd újra lépés futás. Sokadik gyermekkoromat éltem meg, akkor játszottam tán utoljára Rambósat.

Sehol senki. Így jobb is, ingyér bejönni, azt tehetek amit akarok. Mivel valóban életveszélyes a hely -felújítás miatt van zárva- meg kellett becsüljem magam, mert bejutottam, és még másznom se kellett érte! '89 augusztus 19-én volt itt a Piknik, ami tökmellékes, a lényeg a csodálatos kilátás! Pozsony felé nézve amíg a szem ellát a Fertő tó kékje nyugtatja a szemedet. Hajókkal, jókora nádassal, és hegyek alatt megbúvó falvakkal. A dombhátakon sötétzöld erdők állnak, kik vigyázzák a földet a Naptól. Éget. Ami nem is csoda, hisz már dél körül van, sehol egy könnyű árnyék. itt a kövön, ahol ülök, ez most a világ közepe: Pozsony 60 Budapest 200 Bécs 67 Sopron 8 km-re van. Finom szellő simogat miközben arra gondolok milyen jó lenne itt sátrazni a réten! Mindent leszarni, körbetekerni a Fertőt, kiröhögni az Ernőt, megmászni egy fenyőt, vagy meghallgatni egy nőt. Tapsolni a kőfejtőben -hihetetlen akusztikája van- taps után egyből visszaveri a hangot. Ez a kicsi emberiség mit végre nem tud hajtani??? Ezen gondolkozom, miközben nézegetem ezeket a vájatokat, hisz ezek hatalmasok! Sziklából kivésni ekkora darabot?? Ez alatt a rét alatt, ki van bányászva a kő. Izgi. Fecskék cikáznak odalenn, tücskök hegedülnek idefenn. Szép! Oly jó itt nagyon! Nem is akarok elmozdulni. Itt maradnék örökre, bámulni a végtelent, ahogy a horizonton eltünedeznek a felhők, ahogy az egyik oldalt meglepi a halál a másikon szalad az élet...

blog utazás sopron rákosi fertő tó kőfejtő fertőrákos Címkék

2012\08\09

csak egy telefon

Bejegyzés alcíme...

A szomorú tavasz volt, elmentek a nagyszülők, elmentek mind a ketten. Nehéz szívvel indultunk el, mert féltünk mindentől, az ismeretlen rokonoktól, a temetési hangulattól, apánktól, akit vagy 10 éve nem láttunk. És 10 év sok idő, vagy százszor efelejtettem hogy van nekem, hogy van ez az egész rendezetlen családi hátterem az öreggel, most mégis találkozni fogok vele akarva akaratlan, mert illik. Mert illik.
Végül elmentünk. Beszéltünk, a haja megőszült. Felemás színekbe öltözött, amit talált gondolom azt vette fel, úgy nézett ki mint egy valódi csöves. Ízléstelenül. Mégis ő volt az apám. Rémálomba illő történet ez, ha nem történik meg velem bizony mondom, letagadtam volna hogy ez velem valaha is megtörtént. Ott sétáltunk a temetés után, hallgattuk panaszait a volt házasságáról, jó anyánkról, s éreztem a szakadékot, hogy ő ott maradt a kilencvenes években, amikor elváltak, nem tudott tovább lépni. Még mindig őt vádolva, nem látva át saját bűnösségét. Így védte magát azt hiszem. Elsétáltunk a kisvendéglőbe, itt elkérte a számunkat, mi pedig vissza a kocsinkhoz. Örültünk, hogy túl voltunk ezen az egészen. Én sajnáltam az öregemet, nagyon. Előhozakodott a régi sztorikkal, visszaemlékezett a gyermekkorunkra amire emlékezhetett, ami tényleg szép volt, szinte meseszerű. Itt láttam utoljára. Most, mikor már elment Zsolti öcsémet erről a bizonyos papírról hívták fel. Végig megvolt neki. Bármikor felhívhatott volna, akár egy szóra. De nem. Nem mert felhívni bennünket. Lehetett benne valami félsz, mint mikor egy ismeretlen lányt hívsz, nem tudod mi lesz belőle, ezért inkább fel sem hívod. Mented a bőrödet amíg bírod. Így lehetett ezzel az én apám is, azt hiszem hogy így...

Címkék

2012\08\09

dela dela

Bejegyzés alcíme...

Szemesen szeretem a kávét, mert így, az eredetit, a dúsítás nélkülit kapom. Kedvencem, amikor a szemeket lehet rágcsálnom. De ritkán van ilyen, általában nem engedik meg nekem. Mindig kikapják a kezemből, ha meglátják, s azt mondják, hogy az nem nekem való! Nem értem őket...

Gyógyszerre nem vehető be kávé, azt mondják mar. Én nem tudom, csak azt, hogy a szemes kávéban semmi keserűség, csak tiszta koffeinbomba van. Még hogy mar! Nem kutya ez, hogy bántson. Mióta itt vagyok, megszüntettek minden élvezeti lehetőséget. Azt mondják veszélyes, és hogy meghalhatok, ha rosszul eszem, vagy ha másoknak is adok, az halálos lehet. Úgy mondják a saját biztonságom érdekében!!! Akkor is hiányzik a csoki, és a mogyoró... A mogyoró, amit lehet dobálni a másik szájába, az milyen jó játék!!!

A tejszínhab az valami csodás! Fehér puffként puffaszkodik a csészém tetején, kis szajhaként, aki élvezi, ahogy a kávé alulról nyaldossa lábait, sőt! Még teszi is magát, forog erre- forog arra, meg kell érte bolondulni! Akkor a legcsodásabb, amikor elkeveredik szűz fehérsége azzal az undorító sötétbarna löttyel. Ahogy feloldódnak egymásban, olyan mint a jó szeretkezés. Eggyé válnak mindketten.

Csak reggel van kávé tejszínnel, ez napom csúcspontja! Innentől ahogy a kávé hatása elfogy, úgy degradálódik le minden idebenn, s jön el a káosz.

Benyomják a tévét, nesze nézzed hülye! Neked ez való, a sok szenny, ipari mennyiségben! Na ki is itt a bolond? Aki kinn van, vagy aki benn?

-A tejszínhabos kávét szeretem! Nagyon sok habbal, ha lehet!

kávé novella Címkék

2012\08\09

hasi-pasi

Bejegyzés alcíme...

Újabb este, újabb passzív időtöltés, betolok egy filmet a lejátszóba. S ezaz a pont, amikor elrontom az életemet. Megint. A gyomrom? vagy a kezem?  Összejátszotok ellenem! Valahogy titkos szövetséget kötöttek, amikor szabályosan rákényszerítettek arra, hogy előkeressem a nasit. Sokadik este történik ez itt meg velem, eddig nem voltam ilyen, ezért a nagy feltűnés! Woher kommst du? Nem értem. Rászoktam, innen nehezen van megállás, ha megy a film, akkor követelőznek! Kérünk valamit!!!

Úgy gondolom, hogy az emberben veleszületett tehetsége ez a rossz szokás, a babáknak ott a piskóta a kenyérhéj, valamit mindig kell hamizni!?! Tehát nem én vagyok a hibás. Mentem magam. Ez az első érvem. Előkapom a cilinderből a mindig sáros multi-nyuszit. Ők a gonoszok! Ők tették ezt velem, miért tartanak mogyorót, sajtos tallért, mogyorós csokit, pattogatott kukoricát, chipseket??? Annyi már a választék, hogy minden este mást szeretnék ropogtatni! Bűnös vagyok én is belátom. Képes vagyok a cukros kakaót is kanállal elszopogatni csak hogy kitöltsem a másfélórát! Végem. De mit lehet tenni? Alapesetben elfogy a pénzünk, és befellegzett a dőzsölés élményének. Tegyük fel, hogy mégsem?? Ha olyan helyre kerülsz, ahol mindig van mit ropogtatni? Akkor elő kell kapni a jó öreg önmegtartóztatást.  Kezdjük drasztikusan: filmet ki, ropogtatnivalókat elosztogatni. Elsőnek igen bibliai a megoldás. Második nap, végignézhetsz egy filmet, de mellé csakis Norbi ápdétes cuccokat fogyaszthatsz! Ez legalább nem hízlal, és még az élmény is megvolt. Na? Siker? Ráeszméltél a bűnözés misztériumára? Megbántad? Tökmindegy, harmadnapra megint el kell osztogatnod mindent és végig kell üljed a filmet rágcsa nélkül. Negyednapra szerezz be mentaleveleket, vagy bármilyen más egészséges növények levelét. Ilyen a jázminpakóca, bazsalikom, csak a gyöngyvirágot mellőzd kérlek, mert akkor a szörnyek lelépnek a lcd képernyőről...

 

 

 Na sikerült? Mert nekem nem =)

novella

2012\08\09

egy kapcsolat margójára

Bejegyzés alcíme...

 

Az ember életkedvét rendesen lehúzza egy szakítás, pláne, ha találkozik a közös kedvencekkel. Előtörnek az emlékek szép sorban, rendre mindegyik, ezért inkább nem is hallgattam azokat a számokat, filmeket. Kerültem mindent ami eszembe juttata, igen, ezt Ő is mennyire szerette! De aztán, ahogy telik az idő, úgy szép lassan visszahódítod azokat a dolgokat amik te magad is vagy. Ezek nélkül nem lennél az, aki. Így ostrom nélkül az idő megadja ezeket a végvárakat. Aztán eltűnnek a régi emlékek, újakkal töltődnek fel, s ezek az új rétegek elfedik a régi sebeket. De azok is ott maradnak valahol belül, mert ez is te vagy mostantól!

 

Toporzékolás

Erővel bevágtam magam mögött az ajtót, csak úgy rázkódott benne az üveg, az öklöm ráztam hitleres mezítelenséggel, folyamatosan káromkodtam, majd taszítottam egy nagyot a könyvespolcon. Haragudtam ekkor az egész világra! Vérben forogtak szemeim. Erővel, és zajosan kiabáltam a magamét: Add vissza!!! Add vissza az összes álmot, emléket, időt és szépséget!!  Úgy kiabáltam, ordítottam mint még soha életemben. Benne volt ebben minden visszatartott indulatom, felszínre törtek az elmúlt évek kígyómérgei.

 Megbántódva, elkeseredve rúgtam bele a kukába, így érezve egy kis elégtételt. Majd fogtam a közös fénykép albumot, kivittem a szemetesbe s lángra lobbantottam az egészet. Fekete füsttel égtek el, szálltak fel a felhők felé, porrá és hamuvá lettek. Visszamentem, hiányzott még valami, lekaptam a falról az összes szép képet, őket is feláldoztam a Tűz istenének. Most már halott. Számomra meghalt, Ő már nincs többé. Furcsa ez így. Hisz közel álltunk egymáshoz, olyan közel, hogy már túl közel. Ez is volt a baj, unalmassá lettünk egymásnak, azaz a két üveg összekoccant és úgy maradt. Hiányzott a kölcsönös elköteleződés vágya a másik iránt, lomtárba került a kapcsolat, itt az ideje túllépni. Ha már átléptünk egymáson, akkor tovább is kell lépni azon a bizonyos úton.

novella Címkék

2012\08\03

Az én apám

szótlanul fogadtam kívülről, belül érzelmek nélkül üresen álltam a teli szobában. Mindenki beszélte a szokásos monológját, mindenki forgott maga körül, s egyszer csak beugrott a nincsen apám se anyám. Ezentúl tényleg megszűnt fizikai jelenléte is, mostantól végleg.

Döbbenetem még nagyobb lett, amikor megijedtem hogy nem érzek semmit. Ennyire érzéketlen lennék az apám iránt? Eddig se volt, nem tűnt fel, hogy lenne. Csak az, hogy kerestem az apa jelölteket egész eddigi életemben...

(Apa. Milyen ritkán mondhattam ki büszkén ezt az egyszerű szót. Szinte sose. Aaa-pa! Ízlelgeti a kisded ezt az egyszerű finom szót, ami a második legfontosabb szavunk az életben. Kissrác koromban nem sokáig dicsekedhettem a mindenható apával, gyorsan leborult nemes nimbusza a földre, bele a sárba. Italozott, balhézott, de neki köszönhetem hogy vagyok, hogy most az vagyok, aki vagyok. Minden sérülésemmet, gondolkodásomat a világról, az alkoholról, a nőkkel való bánásmódról, mindent neki köszönhetek, ő lett a negatív példa. Sajnos. A szuperhősös részét kellett volna eljátszania az életben, nem elrettenteni...)

Gondolkoztam azon kit is vesztettem el? Lefeküdtem az ágyba, a plafont bámultam, s elkezdett derengeni a dolog, hogy valamikor régen volt egy ember, aki közreműködött a világrajövetelemben, aki vigyázott ránk, aki kikérdezte az 5x5-öt, elvitt dolgozni, szerelni, akihez kötődtem, akivel a Maros mentén loptuk a fát platós Wartburgal...

Zsolti öcsémmel voltunk egy kerekes kútnál, megpörgettem, Zsoltinak itt törtem ki az első fogát. Kitől fogom ezeket a gyerekkori történeteket hallani? Mikor elmentünk a határ mellett egy melegforráshoz fürödni, ki fogja nekem azt megmutatni?

Bosszúból összetörtem egy rekesz sört, mérgemben ledobtam a garázsban a földre kisfiús dühömben így segítettem az öregen... miért kellett neki innia?

Haragudtam rá, mérges voltam. Isten a tanúm rá, hogy most nyáron fel akartam keresni, de erre közbeszólt a Vég. Most bűnösnek érzem magam, elmaradtak a megkeresések, remélem megbocsájt odaát nekünk, magának.

Egy ismerősünknek volt egy álma, amiben apámról álmodott. Ebben a bizonyos álomban megbánta minden tettét, amit ellenünk tett...

Jó ember volt, mondta rá édesanyám, akit többször megvert, akinek megkeserítette az életét. Akit megcsalt, és akit összetört. Ő mondta ezt. Csak gyenge volt -mondta, ez az egy hibája volt. Az 50 éves kort se élte meg. Így mennek mifelénk otthon, a polgári Nagy-Magyarországon sírba az emberek. Alkohollal, magányosan, elhagyatva.

Én őrzöm minden mozdulatát, a fejvakarástől kezdve a nézéséig, minden idétlen gesztusával bennem marad. Zsolti öcsém külsejét örökölte. Tehát szétszórva bár, de köztünk maradt. Ha másképp nem is, ahogy a családi videókon gitározott, lebarnulva a fotelből kinézve, szemtelen fiatalságával örökre.

Szerettelek Apa!

 

 

 

 

 

én blog Címkék

2012\08\03

a női bajaim

Asszem vannak dolgok, amikben én sem különbözök a többi embertől: nehezen oldódik fel igazán. Valahogy a humorérzékemet, a hülyeségeimet a középsuliban elkezdtem visszatartani. Túlzásba estem, s kiközösítettek a barátaim. Rosszul esett. Erről rajtam s rajtuk kívül senki nem tud. Tán már el is felejtették. Csak mostanában sokat gondolkozok ezen tudod? Miért nem vagyok elsőre húdelaza és síkhülye duma? Nehezen jön ez ki belőlem, csak mikor fáradt vagyok. Őrült napok voltak azok. Mikor látták, nem bírnak velem, beállt a silencium, s akkor mondhattam bárkinek bármit csend, és hidegség volt a felelet. Talán nem tudják mit okozott ez, de nem is olyan nagy szám. Vannak ennél sokkal rosszabbul járó-élő emberek is a földön. Csak így jöttem rá, én mennyire érzékeny vagyok ezekre a dolgokra. S tudod, az ember szégyelli amíg fiatal, de aztán, már amikor rádöbben arra, ki is valójában, nos, akkor már megjön az önbizalma, s ez nekem az egyetemmel indult el. Gyermek voltam sokáig, nagyon sokáig, a lelkem még mindig gyermeki. A volt barátnőmmel való két szakítás tette be a kaput, segített rádöbbenteni basszus már ennyi vagy! Ma már tudom, hol rontottam el, változnom kell a jó irányba.

Dehogy a címet is kielégítsem, mi kell a nőnek?

Humor, meghallgatás, beszélgetések, egy magabiztos fiú, aki kezdeményez, határozott, van saját élete, nem lehet vele bármit  megtenni, ugyanakkor figyelmes, őszinte, tud beszélni az érzelmeiről, hisz van elég önbizalma, hogy ezt megtegye, s egy tartós kapcsolatot a figyelem, a romantika tart meg.

S a gondokat itt érzem eredőnek, hogy nem tudok egy vadidegen lánnyal egyből viccelődni. Pedig meg kell tanulnom, mert csak ez hiányzik. Tudok kezdeményezni, nem vagyok nyuszi, meg tudom szólítani az embert, a témát, ami érdekli.

A másik amit nehezen vesz be a gyomrom, elfogadni, hogy nem mindenkinek jövök be. Van aki távolságtartó velem szemben, talál valami szembeötlőt, valamit, ami nem tetszik neki, s ilyenkor vagyok a kis naív, nem tudom mit tegyek? Hagyjam? Tegyek ellene? Melyikkel teszek jobbat?

én blog Címkék

2012\08\03

Úton

Bejegyzés alcíme...

Az Út a vadonba lemezt hallgatom. Sírok =) Eszembe jutott 2009-2010 évfordulója, amikor meg akartam váltani a világot, az életemet, elkezdődött valami az életemben. Mertem nagyot álmodni, világot látni, télen stoppolni, hülyeségeket halmozni mondhatott bárki bármit én megtettem. Ekkor ismertem meg az akkori nagy Őt. Elkezdtem neki leveleket írni, meséltem az élményeimről. Nem is értem, mért kezdtem el vele levelezni, de tudom, szükségét éreztem, hogy elmondhassam neki a téli hegyet kiskutyával a sarkamban, a nagy ködöt, a hideget, a kedves embereket. Nagy kaland volt. Akkor is meg akartam ismerni a nőket. Megismertem egyet, és ledekkoltam. Alábbhagyott bennem a felfedezési láz, az élmények gyűjtése egy emberre korlátozódott. Addig havonta kétszer utaztam, beszéltem, gyűjtöttem az embereket. S mikor belebotlottam, leálltam, mondtam ez lesz az, amiért érdemes élni. Akiért érdemes leadni magamból, mert annnyira fontos nekem, mint semmi más a világon. S ez így volt jól. Most már nem bánom. A zenéről eszembe jutnak a szép emlékek, s hiányoznak az újak. Sehol sem vagyok az akkori önmagamhoz képest. Nehezen merek ismeretlent, félek, és ez visszatart, pedig nem kellene. Hülyeség, legyint bennem Kósza, a többiek lúzersága ne ijesszen el. Gyerünk Erdélybe megint! Felvidékre, az Adriára! Amíg a Nap hevíti az országutat, addig van esélyed a holnapra. Mikor teheted meg ezeket ha nem most??? Ébredj, és cselekedj!

novella Címkék

2012\08\03

rémkeresés

Bejegyzés alcíme...

 

A társkeresés sohasem volt szimpla ügy. Minden kornak megvoltak a maga hagyományai. Valamikor elég volt a lóra feldobni és elrabolni a nagy Ő-t.  A középkorban politikai, gazdasági érdekek kötötték össze a feleket, majd szép lassan külön foglalkozássá nőtte ki a dolog. A kerítő feladata volt, hogy a megbízó igényeinek megfelelő párt találjon. Nem is olyan rég pedig maguk a szülők keresték meg a szerencsés delikvenst szeretett gyermeküknek. Nekünk mára már itt van a világháló, ahol magunknak kell megkeresnünk, és behálóznunk a célszemélyt. Sokan elutasítják, mert ez nem romantikus, nem hagyjuk a végzetet dolgozni... Márai szerint a Sors ajtaját nekünk kell kinyitnunk.

Sok szónak is egy a vége: mindenki szeretne maga mellett tudni valakit. Egy lovagot, egy szeretőt, egy udvarlót, egy könnyű harmadikat, de vagy  nem találja módját a való életben vagy egyáltalán nincs önbizalma kezdeményezni. Hiába sétál az utcán, a városban a faluban, ily módon ritkán akad a horogra valaki. Ma már a legkönnyebb megoldás, ha regisztrálsz egy ezzel foglalkozó oldalra, és már mehet élesben a keresés. A mindenható internet ebből is nyereséget szeretne és amit tud pénzért értékesít. Írni csak előfizetéssel írhatsz, fényképet csak szuperfelhasználóként láthatsz  "a legjobb barátod vagyok, fizess ha van".

Nem akartam fizetni, ezért addig keresgéltem, amíg meg nem találtam azt az oldalt, ahol díjmentesen vadászatok,  de ha fizetek akkor plussz szolgáltatásokat is igénybe vehetek Maradtam az alacsony költségvetésnél, gyorsam összeütöttem egy sajátos profilt, egyéni hangvétellel írtam magamról, kitöltöttem minden üres helyet. Ha nincs rólad fenn semmi, akkor hogyan kedveljenek meg? Pár képet feltöltöttem, csakis olyat ahol egyedül szerepelek, volt barátnő, barátok nélkül. Név helyett valami titokzatosat, a cél az, hogy tetszen a hölgyeknek.  De mégis rólam szóljon. Mit szeretnek a lányok? Jókedvet, sok humort, egy határozott, magabiztos, azaz önbizalommal rendelkező férfit, akinek van saját élete, ad magára, ápolt, lehetőleg sportoljon valamit, legyen élete!   A profilképeket végiglapozva gyorsan leesett a tantusz, amit már eddig is sejtettem: a legtöbb lány túlsúlyos, vagy akad valamilyen testi hibája amit szégyell, s alacsony az önbizalmi indexe. A fényképek is pont emiatt becsapósak, mert az első kép, nem mindig ugyanazt adja vissza, mint a többi. Őszintén szólva először ódzkodtam attól, hogy ideális jelöltet állítsak, mert sosem lehet tudni, de a fentiek tükrében beállítottam súly és magasság korlátot. Azért is, mert én magam sem tartozom az átlagmagasság kolosszusai közé. Fiatalon sem szeretnék még gyermeksírást hallgatni, se alkoholos-cigi mámort megélni.. Jobb a békesség. Itt jött a nagyja. Végiglapoztam a kínálatot. Maga az megér egy riszpektet, hogy felvállalták egyedülállóságukat, ők tényleg társat akarnak maguk mellé. A komplett magyar társadalom megjelent előttem a maga levetkezett valójában. Volt itt minden Christínától kezdve a Deáknéig, az elefánttól a kisegérig, mindenfajta féle leányzóval összekeveredhetett az emberfia. Eltartott pár óráig mire ráakadtam, igen, na ezaz! Ezzel a tipussal szeretnék ismerkedni. Mosolygós, életvidám, művelt, és még házias is.

 

 

novella Címkék

2012\08\03

A jól tanító Tanító

Bejegyzés alcíme...

A jól tanító tanító

Nyolc éves kisöcsémmet már éve óta kínzom a szorzótábla megtanulásával. Természetesen eredménytelenül. Hol vallatássá fajul a dolog, hol sírássá. Valahogy eddig nem sikerült komoly eredményt felmutatni, pedig volt szobafogság, semmi. Olykor bevetettem a csokibombát, nagyobb eredmény, de még mindig vajúdott a kicsi. Nem tudtam mivel tudnám felhozni a szintre, hát ráhagytam. Az emupolitika azaz dugjuk be a homokba jó mélyre a fejünket mind a ketten, ideig óráig palástolja a nyílt titkot. A gyerek nem tudja a szorzótáblát. Emlékszem gyerekkoromban hasonló úton-módon, finoman szólva is nehézkesen tanultam meg a szorzást, egyetlen módon sikerült belém plántálni a tudományt: négyszemközt leülni, vasszigorral kiabálva, hisztire felpofozva  nyögve írtam le százszor is ezt az érthetetlenséget. Próbálgattam ezt a poroszos módot, de sem nekem, sem Adriánnak nem tetszett a dolog. Már-már ott tartottam, hogy feladom és sutba vágom megint a tanítást, amikor nemesi lustaságomtól vezérelve bekapcsoltam a hangfelvevőt, és belemondtam a hatos szorzót. Itt van ezzel tudod újra hallgatni. mutattam neki s lefeküdtem aludni. Kicsi mártírom apró keze unalmában újra s újra elindította- hallgatta, majd szépen rájött a csévélésre, lassításra, élvezettel hallgatta újra meg újra. Roppant mód tetszett neki, hogy én is elgondolkozom szünetet tartok amikor nem jutottak eszembe a számok. Ezen szórakozott, mutatva mindenkinek a nagy gyerek hogyan ejti ki a szavakat.  Másnap királyi méltósággal ülök a gép előtt, amikoris idejön hozzám - Ha elmondom a hatos szorzót, akkor kimegyünk biciklizni? Meglepetésemet színlelve, benyögtem egy elfoglalt igent. S akkor elkezdte. Csak mondta mondta és mondta.  Egyszer vétett hibát, majd újra kezdte és végigmondta hibátlanul, folyékonyan!!! - A francba... Elmondta, járt neki egy jutalom biciklizés. Örült az egész család, hogy végre, élvezi a tanulást, halad is valamerre!  Mindenkihez vidáman szaladt oda: neked is elmondhatom?  =D

novella Címkék

2012\07\19

és belevesztünk a szivárványba...

Csónakossal kitaláltuk, hogy felevezünk a Tiszán, égető nyári délután volt. Az előrejelzés vihart mondott, de ebből mi nem éreztünk semmit. 35-40 fok körül volt a hőmérséklet. Egyedüli üdítő kép a biciklis lányok szolgáltak, mindenhol kivágott-levágott ruhadarabjaik nélkül. Mindegyik kivétel nélkül szemrevaló volt, csoda hogy aznap nem történt baleset. Nos, én csak egy kempinggel tepertem, aminek a fékje, lassabban működött, mint kellene. Erre mondaná a Janó, hogy életveszélyes Mindig emlegetem Csónakosnak, hogy ez a kerékpár nem kerékpár hanem gázos kemping. Végeredményben jó hogy van, megérte a pénzét, s nem győzök köszönetet mondani érte: Köszi Csónakos! (Csak egyszer érjen baleset bárkit, akkor a MÉH telepen köszönöm meg a kempingnek).

Így is biztonságosan lehetett vele közlekedni, az Oskola utcai kerékpárúton , valamint folytatásán, a hídtól lefele gyorshajtással leelőztem az összes drótszamarat, Csónakos szerint mindenkinek leesett az álla, mikor meglátta, hogy egy váltó-nélküli átveszi a mezőnyt. Csónakos mellém ért:

-Tudod, nagyon vigyázok Elizára, tisztában vagyok vele, hogy még egy ilyen lánnyal nem fogok összekerülni,  kitartunk egymás mellett jóban-rosszban, válságok veszekedések ellenére, szóval mindehhez a döntés is kellett. Másfél éve döntöttünk egymás mellett, azóta támogatjuk a másikat. Óriási nagy szerencsém van, hogy mindig jelez nekem, ha baj van.

-Hát igen, nagy mázlid van barátom! Nem is tudom elégszer ismételni! Erről jut eszembe: Csernusnak van egy videója az üvegekről, hogy dőlnek jobbra-balra, pont ahogy te mondod. Ha az egyik gyengül, a másik támogatja, s viszont.

A dinnyeárus lány előtt jobbra kellett lefordulni a Felső-Tisza parti kajakmólóhoz. Pista bácsi csak annyit mondott, maguk voltak már itt igaz?

Vízre fel, s már valahol a tápéi komp környékén járhattunk, amikor elkezdett szakadni. Kinn voltunk a nyílt vízen, kis időre beálltunk ugyan a fa alá, de nem sokat számított, a gatyánk átázott, a kajak alján állt a víz. Tovább eveztünk, megállni minek? Megy az óradíj! Esőben eveztünk, ez egyszer nem melegünk volt, hanem fáztunk. A víz melegebb volt, mint szokott, bele is szerettünk volna ugrani. No meg jégeső is esett ránk, pattogott a fejünkön, de ártatlan csattogás volt az, ami odafentről lehallatszott. Felettünk is víz vala, meg alattunk is. Szeretjük a vizet. Nagyon! Olyan érzés volt, mintha újjá születne az ember, nem is tudom hogy írjam meg hitelesen, mert akárhogy van is, ugyanazt az élményt nem lehet továbbadni.

No de mégis: Minden porcikám nedves volt, az eső csepp méretű leütésekkel borította be a Tiszát, csipkét varázsolva reá. A jég koppanásokat ejtett a kajaktesten, dobolásra emlékeztetett. Majd egyszer alábbhagyott, s egy újabb csoda jelent meg, a folyón szivárvány honolt. Mi pedig beeveztünk a szivárványba. Természetesen eltűnt. A part mellett ködfelhők úsztak mindkét oldalon, az ítéletidő elállt.

Feleveztünk a Móra-híd előtti kőrakásig, Csónakos ötletére itt megkíséreltük a vizet kiborítani a kajakból: elárulom lehetetlen!

novella kajak

2012\07\19

Áj láv VOLT

306596_2991107474958_104715350_a.jpgHajnali négykor automatische felkeltem, mint akit kiugrasztottak az ágyból. Minden el volt boronálva, pont úgy, ahogy kell. Korábban indultam, így meglepve hallom a Vasút utcában a bemondó hangját. Különös volt, igyekeztem vizet vételezni ahogy töltöm a vizet, a vonat beszáguld az állomásra. Kis futással már ajtónyitás után felugrottam, s rádöbbentem, basszus: ez a sebes, nem a gyors. Félórával hosszabb menetidő, minden pusztában megállt. SZÍVÁS =)

Kecskemétnél felszállt két igazi vidéki lány, az egyik úgy őzött, mint öregapám. Ilyen parasztosan beszélni főleg egy lányt még sosem hallottam. Fel is tűnt, hogy facér mindkettő, mint borjú az új kapura, úgy bámultak.
Kelenföldön az Osztyapenkó térnél, ahol benzinkút és Mekdonáld szomszédol egymás mellett, ott álltam ki 8-kor stoppolni. Egy óra múlva jött egy pár, fél óra múlva még egy, de ők a benzinkútnál kérdezősködtek. Hát ezek beszarás hogy csinálták. Csajszin napszemüveg, keep smiling, fehér póló a köldök felett összecsomózva. Ez a legtutibb recept a sikerhez. Egy órát így is álltak, mert a legjobb helyet a benzinkút kivezetőjén én foglaltam be. Bicskére el is vittek volna, egy néni a lábai között kínált helyet...de egyik ajánlat sem volt túl meggyőző =)
A sztárpár elkelt, jött helyettük még egy és meg egy. Balatonra mentek. Az utsók kijöttek, kirakták az ujjuk hegyit és egyből megállt egy fehér furgon.Na ezt nem akartam elhinni.

10 órakkor egy alacsony simlis sapkás mosolygós kínai srác jött érdeklőni: Ez lenni emhetesz? Najó nem így angolul kérdezte =) A technikája a következő: beállt a Meki parkolójába s kérdezgette merre van Körmend, fél óra alatt elvitték mint a cukrot. Miután elkerült a harmadik balatonmi párocska odamentem a helyükre, közben a hátam mögött is észrevettem egy párt totál gáz helyen a kanyarban. Egy idő után rájöttem hogy a Sopron tábla szívás. GYorsan összehoztam egy GYőr feliratú táblácskát. Kirakom, s megállt egy fehér utasszállító. Az ajtóban szembesültem azzal a kellemes ténnyel, hogy más stopposok is segítenek bepakolni. VOLT-ra igyekeztek hárman, hát ez mázli. Egy pedagógus, egy Műszakos, s egy infós srác, akik dolgozói bérlettel nyomultak. Beszélgettünk, a srác fesztivál stoppos Újvidéktől Berlinig képes volt elmenni egy-egy koncertért. A várakozás közben született a nagysikerű Vigyél el, avagy John Travolta go a VOLT-ra valamint az Országúti blúz, piszkosul húz ezaz út. A 85-s soproni leágazásnál raktak ki, a kipakolás komplett csapatmunka volt, mindenki segített
mindenkinek, láncban adtuk ki a tatyókat. Kaja és pisiszünet közben kamionstop. Nekem adták a fuvart, 3-4 lépcsőt kellett függőlegesen feltornáznom magam, a csöves hátizsákomat úgy adták fel lentről. Hát így két méter magasan még sosem utaztam, meg kell hagyni: valóban az országút királya! Magasan uralkodik, belátható a végtelen  út, komplett háztartás a sofőr mellett, előttem a kesztyűtartón chopper makettek.
Pokolarcú. Így hívták a fejkendős szakállas lázadót, hátul az ágy fölött a déli konföderációs zászló, egy vérbeli lázadóval volt dolgom. Pináról, motorokról, rockn'roll-ról, kurvákról lehetett az öreggel beszélni. Letett a petőházi leágazásnál. Dekoltam vagy félórát -ezalatt jött egy traktoros, felmutatta neki a Sopron táblát xD- s itt voltam először ideges, mert láttam az órán, hogy késni fogok. Ám Isten különös fintora, hogy sikerült odaérnem 14:30-ra a bánhofra. Egy ornitológus-vegyszerkereskedő-jófej úr közreműködésével, aki a fiának karácsonyra VOLT bérletet adott =D

Az állomáson várom Mirázs vonatát, ami 70 percet késett. Szeretjük a soproni sörgyárat, mert gondoskodtak italunkról, narancsos alkoholmentes sört osztogattak a lányok. Csövesekkel és takarítókkal lespanolva: ül és vár csak ül. A meg Rend-íthetetlen őrök háta mögött dugiba megittam egy doboz sert, s egész fesztivál hangulat uralkodott az állomás környékén. Csövesek énekelték a csillag vagy fecskét, a busz előtti flaszteren üldögéltem vadidegen fiatalokkal, ekor begurultak Bandiék. IGYUNK EGY JONATÁNT! na KI KÉR EGY BANGOS JOHNNYT?? Aki a legnagyobbat dobja, ISZIK! Kipécézték a lányokat, dobáltak a megállóban, dobáltak
a buszon, igen vidám hangulatot teremtve a tömött buszon mindannyiunknak. Egy srác a vonaton elhagyta a bérletét, gyűjtögetve próbált újat venni. Miráékkal odabenn találkoztam össze, sátorhelyet nem találva,
így már csak a Nagy-rét maradt...Előre megmondtam, hogy 8-kor a nap fog kikergetni minket, innen, de rájuk hagytam.

csilpcsalpfüzike2.JPG


A 0. nap Belga-Quimby, Kiscsillag, Brains adta a talp alá valót, sátorállítás közben pedig Európa Kiadó szólt. A Brains-en hullafáradtan tolultam, vadállat volt.

Ez volt ez első előtti, azaz a nulladik nap.

utazás élmény Sopron stopposblog VOLT2012

2012\07\19

mentalitás

-Minden mentalitás kérdése. Hogy milyen életszemléletet lát a gyerek a szülőtől. Vegyük a németet, az ha piros a lámpa, nyugodtan kivárja míg átvált. A magyar? Körbenéz, nem jön semmi, átsétál. Érti mire gondolok?

Kósza helyeslőn bólogat. - Vegyük a kerékpárok javítását:

-Az átlag magyar addig használja kerékpárt, amíg az gurulóképes állapotban van. Amit csak lehet házilag megbarkácsol, "ne keljen rá költeni", s mikor végérvényesen használhatatlan, akkor viszik el szerelőhöz. A mentalitás különbözteti meg a magyart a némettől, a cigánytól.

Az is ugyanolyan ember mint bármelyik, lehetne tisztességes, jómódú, ha nem cigánynak születik. A gondolkodást kellene átprogramozni, hogy az emberek ne az utolsó pillanatban adják le a kerékpárt szereltetni. De már az is nagy dolog, ha egyáltalán leadja, a legtöbben nem foglalkoznak vele, egyszerűen elviszik egy komoly túrára úgy, hogy nincs leinspekciózva.

-Ránk jellemző módon a legtöbben mindent az utolsó pillanatra hagyunk. A határidős dolgokat előtte egy nappal intézzük el, vagy rosszabb esetben utána. Mást ne is említsek: patópál-effektus. Petőfi óta még mindig!

Ezzel szemben, volt itt egy Németországban dolgozó mérnök, előző héten megbeszéltük, hogy hozzák a bicajokat kedd estére, szerda reggel pont hét órakor már itt állt az ajtóban. Megszokta odakinn a pontosságot, a precizitást.

karbantartás kerékpár felfogás mentalitás

2012\07\17

gumicukor

Ijesztően, sőt mérhetetlenül óriási ez a világ! Annyi mindent nem ismerünk, annyira fogalmunk sincs dolgokról, hogy az hihetetlenül elszomorító. Elmennek mellettünk az emberek, s közben lehet, hogy a szomszéd ember gondolatai megegyeznek az enyémekkel. Vagy, épp tudnék neki segíteni. Baj az, hogy elvan az ember azokkal, akiket ismer, s nem mer, még inkább nem érzi szükségét újabb ismeretségek fenntartására, megkötésére.

Itt ülök egy üres lakásban, és emberekre vágyom. Nagyon. Ismerkedésre, pendülésre, és szeretetre. Leginkább szeretetre van szükségem, ahogy mindenkinek. Internetfüggő lettem, pont ezért. Talán ott még valakinek fontos vagyok, vagy azt hihetem, hogy igen.

Parasztnak gondolnak, és unatkozónak, pedig csak adni szeretnék, és kapni. A barátaim idegeire megyek, elvégre mindenkinek megvan már a maga foglalatossága, ami a fontosság érzetét betölti.

A párja. PÁR. Társ, akivel meg lehet osztani apró-cseprő ügyeinket, akinek adhatunk-akitől kaphatunk. Az ember társ nélkül, fél csonk csupán.

Becsüljétek meg a párotokat, mindig, folyton-folyvást. Tápláljátok azt a tüzet, nehogy elaludjon. Nem elég tettekkel, elvárni hogy észrevegye, hanem kell szavakkal, nézéssel, gesztusokkal. Mindig.

Legyen idő a szünetre, hogy hiányozzon, hogy felhívhasd, ha eszedbe jut. Hogy ábrándozhass vajon mit csinálhat most? Hogy aztán nagy mosollyal karjaidba zárhasd, s fülébe súghasd: Hiányoztál Drága!

Mert ennél szebb nincsen, amikor két test egybeforr, önzetlenül, tisztán és szelíden.

Nyilván arról írok most, amiben nincs részem, de emlékszem az érzésre milyen volt, amikor megvolt ez a boldogságom. Vegyük úgy, mint a kerékpáromat: eddig használtam, jól jött amikor ott volt, észre se vettem. Most, hogy tönkrement, -baleset- piszkosul rossz, hogy nem tudom használni, hogy nincs velem.

Így voltam a kapcsolatommal is, amíg volt, örültem neki, élveztem az előnyeit, anélkül, hogy tudtam volna, becsültem volna, tápláltam volna, s amikor megszűnt, űr keletkezett, amit egy másik személlyel lehet csak újra betölteni. Mert ha valaki egyszer megkóstolta a gumicukrot, mindig gumicukrot szeretne enni.

gondolatok párkapcsolat

süti beállítások módosítása