Hideg van. Olyannyira mint anno a koliban, azokon az őszi hűvös, hideg reggeleken, ami annyit tesz: ha kidugod a fejedet a takaró alól, akkor véged. Lefagy mindened. Ezért inkább le se megyek reggelire, fel sem takarítok, inkább maradok a jó meleg és biztos helyen, a takaróm alatt. Persze ez az egész egy önbecsapás, de akkor is. Minden reggel ilyen rideg volt. Morcos fejek álltak sorba a menzán valami meleg után vágyakozva, s örültek, ha még repeta tea is jutott. Ilyenek voltunk mi. Ezeken a reggeleken, amit mindig vártam, az a találkozás volt. Tűkön ülve figyeltem, mikor bukkan fel, vagy hova ült le, hol találom? Most már seholsem... Nincs már velem, aki megvajazza saját kalácsát és nekem adja. Az ember azt gondolná, hogy két embert képesek összekovácsolni az közös élmények, az együtt töltött idő, s közbe nem. Azt gondolná hogy van lelkitárs, létezik az igazi, és a többi romantikus szarok... s közbe marhára nem is...

Van egy elméletem: ez az egész, csak a fejünkben létezik. Igazi? Kit tartasz igazinak???

Annyiféle énünk, érzékünk van, egy kisebb kirakat is megtelne velük. Bármi, amihez tudunk kötődni, amivel kapcsolatunk volt- vagy lesz azok már a MI-t képezik! Tehát ezekhez a dolgokhoz keresünk alkalmi cinkost, akinek szintén volt néhány azonos pont a múltjában, s már itt is vagyunk a párkapcsolatnál. Te is? ééén is! De jó, nem vagyok egyedül! Legyünk eztán együtt! Valahol azt olvastam, hogy a másik emberben önmagunkat szeretjük. Azokat a dolgokat, ami bennünk is megvannak, vagy épp hiányoznak. Egoista disznók vagyunk mind...

Szóval az Igazi kérdése. Ez az egész, mint mondtam, szerintem a fejünkben létezik. Mit látunk, vagy nem látunk bele a másik emberbe? Szőke herceget fehér lóval, vagy egy zaklató szerelmest? Elárulom: a kettő között kívülről nincs is olyan nagy különbség! Az egyetlen lényeges dolog a leány fejében van, hogy az egyikre úgy gondol mint megmentőjére, aki segít beteljesíteni vágyait, míg a másik egy idegesítő, uncsi fazon aki már igazán leléphetne a színből.

Szerelem??? Az egész egy kémia labor. Hogy is volt az óvodában?

"Akkor vagyok szerelmes, ha sokat gondolok az Adriennre, akinek szép a szeme, fekete a haja, és nagyon szépen tud mosolyogni és nagyon sokat gondolok rá." Tehát bárkibe lehetek szerelmes Shakespeare, rajtam áll, vagy bukik a dolog.

Azokba az emberekbe szeretünk bele, akikben látjuk önmagunk egy darabkáját, s ez tetszik nekünk annyira. S ha a srác meg tud nevettetni egy lányt, akkor bármit el tud érni.

Szenvedek az elmúlt kapcsolatomtól még mindig. Szenvedek, és keresem magamban a hibát, vajon hol rontottam el? Nem voltam vicces, vagy... nem figyeltem oda vagy... rámenős voltam? Utolsó este, mikor azt a virágcsokrot odavittem azt nem kellett volna? Hisz ugyanaz vagyok, és ő is ugyanaz. Egymás agyára mentünk volna? Nem tudom. Nem akarom tudni. Csak azt tudom, hogy még mindig fáj. Hogy itt van velem, hogy eszembe jut. Egyszerre szeretem és gyűlölöm, de nem tudok közömbös lenni. Zakatol az óra a háttérben, mikor anno újra összejöttünk Januárban, sokat imádkoztam, hittem. Most nem tudok. Bűnössé lettem, s nem tudom magam sem hogy állok a hittel. Valamit tennem kell hogy kijöjjek ebből a szarból, mert már unom. Unom hogy még mindig eszembe jut. Meddig tart még?  Meddig??

Még valamit, csakhogy ne legyen szomorú a bánat: egy fikarcnyit sem bántam meg, hogy kétszer ültem le ugyanazzal a lánnyal, egy asztalhoz a Milkában. Nem bántam meg soha egy pillanatra sem. S nincs is szebb ezeknél az emlékeknél. Életem csúcsélménye volt az, amikor sérülten sétáltunk a latyakos erdőben. Hideg volt. Csak téli-őszi színek. találtunk egy fatörzset, arra leültünk egymás melllé, hogy melegítsük a másikat. Beszélgettünk, majd valahogy egymás felé fordultunk, és ott a néptelen téli erdőben, elcsattant az első csók. Félve bizonytalakodva, irtó romantikus körülmények között. Az első után a második, harmadik, negyedik... Sosem felejtem el azt az érzést, azt a lányt, hogy akkor ott tudtam hogy jó helyen vagyok, jó időben a legjobb emberrrel akivel összekötöttem volna az életem. Köszönöm Uram.