Az ember életkedvét rendesen lehúzza egy szakítás, pláne, ha találkozik a közös kedvencekkel. Előtörnek az emlékek szép sorban, rendre mindegyik, ezért inkább nem is hallgattam azokat a számokat, filmeket. Kerültem mindent ami eszembe juttata, igen, ezt Ő is mennyire szerette! De aztán, ahogy telik az idő, úgy szép lassan visszahódítod azokat a dolgokat amik te magad is vagy. Ezek nélkül nem lennél az, aki. Így ostrom nélkül az idő megadja ezeket a végvárakat. Aztán eltűnnek a régi emlékek, újakkal töltődnek fel, s ezek az új rétegek elfedik a régi sebeket. De azok is ott maradnak valahol belül, mert ez is te vagy mostantól!

Toporzékolás

Erővel bevágtam magam mögött az ajtót, csak úgy rázkódott benne az üveg, az öklöm ráztam hitleres mezítelenséggel, folyamatosan káromkodtam, majd taszítottam egy nagyot a könyvespolcon. Haragudtam ekkor az egész világra! Vérben forogtak szemeim. Erővel, és zajosan kiabáltam a magamét: Add vissza!!! Add vissza az összes álmot, emléket, időt és szépséget!!  Úgy kiabáltam, ordítottam mint még soha életemben. Benne volt ebben minden visszatartott indulatom, felszínre törtek az elmúlt évek kígyómérgei.

 Megbántódva, elkeseredve rúgtam bele a kukába, így érezve egy kis elégtételt. Majd fogtam a közös fénykép albumot, kivittem a szemetesbe s lángra lobbantottam az egészet. Fekete füsttel égtek el, szálltak fel a felhők felé, porrá és hamuvá lettek. Visszamentem, hiányzott még valami, lekaptam a falról az összes szép képet, őket is feláldoztam a Tűz istenének. Most már halott. Számomra meghalt, Ő már nincs többé. Furcsa ez így. Hisz közel álltunk egymáshoz, olyan közel, hogy már túl közel. Ez is volt a baj, unalmassá lettünk egymásnak, azaz a két üveg összekoccant és úgy maradt. Hiányzott a kölcsönös elköteleződés vágya a másik iránt, lomtárba került a kapcsolat, itt az ideje túllépni. Ha már átléptünk egymáson, akkor tovább is kell lépni azon a bizonyos úton.