A szomorú tavasz volt, elmentek a nagyszülők, elmentek mind a ketten. Nehéz szívvel indultunk el, mert féltünk mindentől, az ismeretlen rokonoktól, a temetési hangulattól, apánktól, akit vagy 10 éve nem láttunk. És 10 év sok idő, vagy százszor efelejtettem hogy van nekem, hogy van ez az egész rendezetlen családi hátterem az öreggel, most mégis találkozni fogok vele akarva akaratlan, mert illik. Mert illik.
Végül elmentünk. Beszéltünk, a haja megőszült. Felemás színekbe öltözött, amit talált gondolom azt vette fel, úgy nézett ki mint egy valódi csöves. Ízléstelenül. Mégis ő volt az apám. Rémálomba illő történet ez, ha nem történik meg velem bizony mondom, letagadtam volna hogy ez velem valaha is megtörtént. Ott sétáltunk a temetés után, hallgattuk panaszait a volt házasságáról, jó anyánkról, s éreztem a szakadékot, hogy ő ott maradt a kilencvenes években, amikor elváltak, nem tudott tovább lépni. Még mindig őt vádolva, nem látva át saját bűnösségét. Így védte magát azt hiszem. Elsétáltunk a kisvendéglőbe, itt elkérte a számunkat, mi pedig vissza a kocsinkhoz. Örültünk, hogy túl voltunk ezen az egészen. Én sajnáltam az öregemet, nagyon. Előhozakodott a régi sztorikkal, visszaemlékezett a gyermekkorunkra amire emlékezhetett, ami tényleg szép volt, szinte meseszerű. Itt láttam utoljára. Most, mikor már elment Zsolti öcsémet erről a bizonyos papírról hívták fel. Végig megvolt neki. Bármikor felhívhatott volna, akár egy szóra. De nem. Nem mert felhívni bennünket. Lehetett benne valami félsz, mint mikor egy ismeretlen lányt hívsz, nem tudod mi lesz belőle, ezért inkább fel sem hívod. Mented a bőrödet amíg bírod. Így lehetett ezzel az én apám is, azt hiszem hogy így...