Az Út a vadonba lemezt hallgatom. Sírok =) Eszembe jutott 2009-2010 évfordulója, amikor meg akartam váltani a világot, az életemet, elkezdődött valami az életemben. Mertem nagyot álmodni, világot látni, télen stoppolni, hülyeségeket halmozni mondhatott bárki bármit én megtettem. Ekkor ismertem meg az akkori nagy Őt. Elkezdtem neki leveleket írni, meséltem az élményeimről. Nem is értem, mért kezdtem el vele levelezni, de tudom, szükségét éreztem, hogy elmondhassam neki a téli hegyet kiskutyával a sarkamban, a nagy ködöt, a hideget, a kedves embereket. Nagy kaland volt. Akkor is meg akartam ismerni a nőket. Megismertem egyet, és ledekkoltam. Alábbhagyott bennem a felfedezési láz, az élmények gyűjtése egy emberre korlátozódott. Addig havonta kétszer utaztam, beszéltem, gyűjtöttem az embereket. S mikor belebotlottam, leálltam, mondtam ez lesz az, amiért érdemes élni. Akiért érdemes leadni magamból, mert annnyira fontos nekem, mint semmi más a világon. S ez így volt jól. Most már nem bánom. A zenéről eszembe jutnak a szép emlékek, s hiányoznak az újak. Sehol sem vagyok az akkori önmagamhoz képest. Nehezen merek ismeretlent, félek, és ez visszatart, pedig nem kellene. Hülyeség, legyint bennem Kósza, a többiek lúzersága ne ijesszen el. Gyerünk Erdélybe megint! Felvidékre, az Adriára! Amíg a Nap hevíti az országutat, addig van esélyed a holnapra. Mikor teheted meg ezeket ha nem most??? Ébredj, és cselekedj!