szótlanul fogadtam kívülről, belül érzelmek nélkül üresen álltam a teli szobában. Mindenki beszélte a szokásos monológját, mindenki forgott maga körül, s egyszer csak beugrott a nincsen apám se anyám. Ezentúl tényleg megszűnt fizikai jelenléte is, mostantól végleg.

Döbbenetem még nagyobb lett, amikor megijedtem hogy nem érzek semmit. Ennyire érzéketlen lennék az apám iránt? Eddig se volt, nem tűnt fel, hogy lenne. Csak az, hogy kerestem az apa jelölteket egész eddigi életemben...

(Apa. Milyen ritkán mondhattam ki büszkén ezt az egyszerű szót. Szinte sose. Aaa-pa! Ízlelgeti a kisded ezt az egyszerű finom szót, ami a második legfontosabb szavunk az életben. Kissrác koromban nem sokáig dicsekedhettem a mindenható apával, gyorsan leborult nemes nimbusza a földre, bele a sárba. Italozott, balhézott, de neki köszönhetem hogy vagyok, hogy most az vagyok, aki vagyok. Minden sérülésemmet, gondolkodásomat a világról, az alkoholról, a nőkkel való bánásmódról, mindent neki köszönhetek, ő lett a negatív példa. Sajnos. A szuperhősös részét kellett volna eljátszania az életben, nem elrettenteni...)

Gondolkoztam azon kit is vesztettem el? Lefeküdtem az ágyba, a plafont bámultam, s elkezdett derengeni a dolog, hogy valamikor régen volt egy ember, aki közreműködött a világrajövetelemben, aki vigyázott ránk, aki kikérdezte az 5x5-öt, elvitt dolgozni, szerelni, akihez kötődtem, akivel a Maros mentén loptuk a fát platós Wartburgal...

Zsolti öcsémmel voltunk egy kerekes kútnál, megpörgettem, Zsoltinak itt törtem ki az első fogát. Kitől fogom ezeket a gyerekkori történeteket hallani? Mikor elmentünk a határ mellett egy melegforráshoz fürödni, ki fogja nekem azt megmutatni?

Bosszúból összetörtem egy rekesz sört, mérgemben ledobtam a garázsban a földre kisfiús dühömben így segítettem az öregen... miért kellett neki innia?

Haragudtam rá, mérges voltam. Isten a tanúm rá, hogy most nyáron fel akartam keresni, de erre közbeszólt a Vég. Most bűnösnek érzem magam, elmaradtak a megkeresések, remélem megbocsájt odaát nekünk, magának.

Egy ismerősünknek volt egy álma, amiben apámról álmodott. Ebben a bizonyos álomban megbánta minden tettét, amit ellenünk tett...

Jó ember volt, mondta rá édesanyám, akit többször megvert, akinek megkeserítette az életét. Akit megcsalt, és akit összetört. Ő mondta ezt. Csak gyenge volt -mondta, ez az egy hibája volt. Az 50 éves kort se élte meg. Így mennek mifelénk otthon, a polgári Nagy-Magyarországon sírba az emberek. Alkohollal, magányosan, elhagyatva.

Én őrzöm minden mozdulatát, a fejvakarástől kezdve a nézéséig, minden idétlen gesztusával bennem marad. Zsolti öcsém külsejét örökölte. Tehát szétszórva bár, de köztünk maradt. Ha másképp nem is, ahogy a családi videókon gitározott, lebarnulva a fotelből kinézve, szemtelen fiatalságával örökre.

Szerettelek Apa!