forrás: http://wetiko.hu/2010/09/15/istenem-nem-velem-van-a-baj/

Istenem, nem velem van a baj!

/ Daniel Quinn: Az Én Izmaelem, “Istenem, nem velem van a baj!” című fejezete és A civilizáción túl egy fejezete - Mohari András fordítása: /

Volt ott egy második szék is, mikor pénteken megérkeztem, és ez egyáltalán nem tetszett; persze nem maga a szék, hanem a puszta gondolat, hogy – amilyen önző és szemtelen vagyok – bárkivel is osztozzak az én Izmaelemen. De legalább nem volt olyan szép, mint az a barátságos, kivénhedt darab, amelyhez hozzászoktam. Úgy tettem, mintha ott sem lenne, és aztán belekezdtünk.

– Jótevőm, Rachel Sokolow – kezdte Izmael –, egyetemi barátai közé számított egy Jeffrey nevű fiatalembert, akinek apja gazdag sebész volt. Jeffrey akkoriban fontos személlyé vált sokak életében, mert egy problémával ajándékozta meg az embereket. Nem tudott rájönni, hogy mihez kezdjen magával. Fizikailag vonzó volt, intelligens, kellemes megjelenésű, és szinte mindenhez volt tehetsége, amihez csak hozzáfogott. Jól tudott gitározni, ugyanakkor nem érdekelte a zenei pálya. Volt szeme a fényképezéshez, képes volt jó vázlatokat rajzolni, főszerepet játszani az iskolai darabban, szórakoztató történetet vagy provokatív esszét írni, de nem akart fényképész, művész, színész vagy író lenni. Minden tantárgyból jó volt, ám nem akart tanár vagy tudós lenni, nem kívánt apja nyomdokain haladni, sem pedig jogi, tudományos, matematikusi, üzleti vagy politikai pályára lépni. Vonzották a lelki dolgok, alkalmanként templomba járt, de nem szeretett volna teológus vagy lelkész lenni. Mindezek ellenére „kiegyensúlyozottnak” tűnt, ahogy mondani szokás. Fóbiának, depressziónak vagy neurózisnak nem mutatta jelét. Szexuális beállítottságát illetően nem voltak kétségei vagy zavarai. Úgy gondolta, egy napon majd megállapodik és megnősül, de előbb talál magának valami életcélt.

Jeffrey barátai fáradhatatlanul új ötletekkel álltak elő abban a reményben, hogy felébresztik az érdeklődését. Nem élvezné, ha filmismertetéseket írna a helyi újságnak? Gondolt valaha arra, hogy csontfaragással vagy ékszerek készítésével foglalkozzon? A műbútorasztalosságot is javasolták mint lelket kielégítő foglalkozást. Mit szólna a kövületvadászathoz? Ínyencségek főzéséhez-sütéséhez? Talán cserkészettel kellene foglalkoznia. Vagy nem lenne jó mulatság régészeti ásatáson részt venni? Jeffrey apja teljesen megértő volt vele, amiért képtelen volt bármiért is lelkesedni, és készségesen támogatta volna bármilyen felfedező útban, amely esetleg érdekelte. Ha egy világ körüli út csábítaná, apja megbízna egy utazási ügynököt a dolog intézésével. Ha ki szeretné próbálni a szabadban való életet, örömest adna hozzá felszerelést. Ha tengerre szeretne szállni, készen várná egy hajó. Ha kipróbálná magát a fazekasságban, kapna egy égetőkemencét. Még ha csak társasági vándormadár szeretne lenni, az sem lenne baj. Mindezekre udvarias vállrándítással válaszolt, s zavarban volt, amiért mindenkinek olyan sok gondot okozott.

Nem akarom lusta vagy elkényeztetett embernek beállítani előtted. Mindig osztályelső volt, mindig vállalt valahol egy részmunkaidős állást, átlagos diákszállóban lakott, kocsija nem volt. Csak megszemlélte a dolgokat, melyeket a világ felkínált neki, és nem talált köztük semmit, amit érdemes lett volna megtartania. A barátai állandóan ezt mondogatták neki: „Figyelj, nem folytathatod így tovább. Túl sok babér terem számodra. Ambícióra van szükséged, találnod kell valamit, amihez kezdeni szeretnél az életeddel!”

Jeffrey kitüntetéssel diplomázott, de szakirány nélkül. Az apja házában töltötte a nyarat, a környéken kószált, azután pedig látogatóba indult frissen házasodott egyetemi barátaihoz. Magával vitte a hátizsákját, a gitárját meg a naplóját. Pár hét múlva autóstoppal elindult meglátogatni néhány más barátját. Nem sietett. Útközben megállt, segített néhány pajtát építő embernek, szerzett elég pénzt az útja folytatásához, és végül is eljutott a következő céljához. A tél közeledtével hazaindult. Apjával hosszasan beszélgettek, kártyáztak, biliárdoztak, teniszeztek, futballmérkőzéseket néztek, sörözgettek, könyveket olvastak, és eljártak a moziba.

A tavasz beálltával Jeffrey vett egy használt autót, és elindult meglátogatni az ellenkező irányban lakó barátait. Az emberek mindenütt befogadták. Kedvelték és sajnálták; olyan gyökértelen, olyan tehetetlen, olyan céltalan volt. Ennek ellenére nem mondtak le róla. Egy ember szeretett volna venni neki egy videokamerát, hogy filmre vehesse vándorlásait. Jeffrey-t nem érdekelte a dolog. Egy másik ember felajánlotta, hogy elküldi a verseit magazinoknak, hátha valamelyik hajlandó kiadni. Jeffrey azt felelte, hogy remek, de személy szerint nem érdekelte, kiadják-e őket vagy sem. Miután végigdolgozta a nyarat egy fiútáborban, megkérték, hogy maradjon ott állandó alkalmazottként, de annyira azért nem tetszett neki a dolog.

Mikor elérkezett a tél, az apja rábeszélte, hogy menjen el egy pszichoterapeutához, akit ismert, és akiben megbízott. Jeffrey egész télen eljárt hozzá hetente háromszor, ám a terapeutának végül el kellett ismernie, hogy egy „kis éretlenségtől” eltekintve az égvilágon semmi baja sem volt. Mikor megkérdezték, mit értsenek „kis éretlenség” alatt, a terapeuta azt felelte, hogy Jeffrey motiválatlan, nem tudja mit akar, nincsenek céljai – mindezt eddig is tudták. „Találni fog magának valamit egy-két éven belül – jósolta a terapeuta. – És valószínűleg valami nagyon is nyilvánvaló dolgot. Biztos vagyok benne, hogy most is ott van az orra előtt, csak éppen nem látja.” A tavasz beköszöntével Jeffrey ismét útra kelt, és ha volt is valami az orra előtt, azt ő továbbra sem volt képes észrevenni.

Így múltak az évek. Jeffrey végignézte, ahogyan régi barátai megházasodtak, gyerekeket neveltek, karriert építettek, vállalkozást építettek, egy kis hírnevet szereztek itt, egy kis vagyont ott… miközben ő továbbra is játszott a gitárján, hébe-hóba verset írt, és egymás után írta tele a naplókat. Pontosan tavaly tavasszal ünnepelte harmincegyedik születésnapját a barátaival egy wisconsini tó melletti nyaralóban. Reggel lesétált a vízhez, írt pár sort a naplójába, aztán begázolt a tóba és belefojtotta magát.

– Szomorú – mondtam egy pillanat múlva, mivel képtelen voltam bármi jobbat kitalálni.

– Mindennapos történet ez, Julie, egy dolgot kivéve: Jeffrey apja lehetővé tette számára a sodródást, támogatta, miközben majdnem tíz évig semmit sem csinált. Nem gyakorolt rá nyomást, hogy fejlődjön és felelősségteljes felnőtté váljon. Ez különböztette meg Jeffrey-t a kultúrádbeli sok millió többi fiatalembertől, akikben valójában nincs több motiváció, mint amennyi benne volt. Vagy szerinted tévedek e tekintetben?

– Nem értelek eléggé, hogy eldöntsem, tévedsz-e.

– Gondolj az általad ismert fiatalokra. Szerinted égnek a vágytól, hogy a világba kilépve ügyvédek, bankárok, mérnökök, szakácsok, fodrászok, biztosítási ügynökök és buszvezetők legyenek?

– Néhányuk, igen. Nem pont azokra vágynak, amiket felsoroltál, fodrász meg buszvezető, de bizonyos dolgokra igen. Ismerek srácokat, akik nem bánnák, ha például filmsztár vagy profi atléta lenne belőlük.

– És mekkorák az esélyeik, hogy valóban azok legyenek?

– Millió az egyhez, gondolom.

– Szerinted vannak tizennyolc évesek, akik arról álmodoznak, hogy taxisofőrök lesznek, fogtechnikusok vagy aszfaltozók?

– Nem.

– Szerinted sok Jeffrey-hez hasonló tizennyolc éves van, akit az Elvevők munkájának világában nem igazán vonz semmi? Akik örömmel kihagynák az egészet, ha valaki évente húsz-harmincezer dollárt adna nekik?

– Jó ég, igen, ha így vesszük, akkor biztos vagyok abban, hogy sokan vannak. Viccelsz? Milliónyian vannak.

– Ha azonban igazából semmihez sem szeretnének kezdeni az Elvevők munkájának világában, akkor egyáltalán miért vesznek részt benne? Miért töltik be az állásokat, amelyek nyilvánvalóan értelmetlenek számukra vagy bárki más számára?

– Mert rákényszerülnek. A szüleik kidobják őket a házból. Vagy állást szereznek, vagy éheznek.

– Így igaz. Természetesen azonban minden végzős osztályban vannak páran, akik inkább éheznének. Az emberek csavargóknak, csöveseknek vagy hobóknak szokták nevezni őket. Manapság gyakran „hajléktalanokként” jellemzik magukat, azt sejtetve ezzel, hogy kényszerből élnek az utcán, nem pedig önszántukból. Ők a szökevények, a tengerparton kóborlók, az alkalmi prostituáltak és a strichelő kurvák, az utcai rablók, a szatyros nők és a kukázók. Így vagy úgy összekapargatják a megélhetésüket. Lehet, hogy a táplálék hét lakat alatt van, de ők megtalálták az összes repedést a páncélszoba falán. Holtrészeg turistákat zsebelnek ki, és alumíniumdobozokat gyűjtenek. Koldulnak, az éttermek szeméttartóira vadásznak, piti tolvajlást űznek. Nem könnyű élet ez, de inkább így élnek, mintsem hogy egy értelmetlen állást szerezzenek és a városi szegény tömegek életét éljék. Valójában igen nagy szubkultúra ez, Julie.

– Igen, tudom, most hogy így mondod. Ismerek is srácokat, akik azt mondják, hogy az utcán akarnak élni. Arról beszélnek, hogy bizonyos városokba mennek, ahol már elég sok srác csinálja ezt. Azt hiszem, Seattle az egyik.

– Ez a jelenség összemosódik a fiatal bandák és szekták jelenségével. Amikor ezek az utcai csibészek karizmatikus vezérek köré szerveződnek, az emberek bandáknak tekintik őket. Amikor karizmatikus guruk köré szerveződnek, akkor pedig szektáknak. Az utcán élő gyerekek várható életkora nagyon rövid, és elég hamar rájönnek erre. Látják, ahogy barátaik tizenévesen vagy húszas éveik elején meghalnak, és tudják, hogy rájuk is ugyanez a sors vár. Ám még így sem képesek rávenni magukat, hogy béreljenek valami viskót, rendes ruhákat szerezzenek, és hogy megpróbáljanak találni valami minibálbért fizető hülye állást, amelyet utálnak. Érted, hogy mit mondok, Julie? Jeffrey mindössze csak a jelenség felsőbb osztálybeli képviselője. Az alsóbb osztályokat képviselőknek nincs meg az a kiváltságuk, hogy szép, tiszta tavakba fojtsák magukat Wisconsinban, ám amit ők tesznek, az lényegében ugyanez. Előbb halnának meg, mintsem hogy csatlakozzanak a hétköznapi városi szegények gyülekezetéhez, és általában tényleg hamar meg is halnak.

– Mindezt értem – válaszoltam neki. – A mondandód lényegét viszont nem.

– Valójában még nem értem el oda, Julie. Ráirányítom a figyelmedet valamire, amit a kultúrád emberei lényegtelennek, jelentéktelennek szeretnének mutatni. Jeffrey története borzasztóan szomorú; de ő ritkaság, nem? Azzal talán törődnél, ha ezernyi Jeffrey sétálna tavakba. De az utcán ezrével meghaló fiatal csőcselék olyasmi, amit nyugodtan semmibe vehetsz.

– Igen, ez igaz.

– Valami olyasmit vizsgálok, amire a kultúrád emberei szerint ügyet sem kell vetni. Kábítószerfüggőkről, vesztesekről, bandatagokról, alja népről van szó. A felnőttek így viseltetnek irántuk: „Ha állatok módjára akarnak élni, hadd éljenek állatok módjára. Ha el akarják pusztítani magukat, hadd pusztítsák el magukat. Fogyatékosak, antiszociálisak, aszociálisak ezek, jobb is megszabadulnunk tőlük.”

– Igen, szerintem a legtöbb felnőtt így érzi.

– Valamit tagadnak, Julie. Mit tagadnak?

– Azt, hogy ezek az ő gyerekeik lennének. Ezek mások gyerekei.

– Így van. Számodra semmi üzenete sincs annak, hogy egy Jeffrey a tóba fojtja magát, vagy hogy egy Susie túladagolásban meghal a csatornában. Számodra semmi üzenete sincs annak, hogy évente tízezrek végeznek magukkal, tűnnek el otthonról az utcákra, és nem marad hátra utánuk semmi, csak arcok a tejesdobozokon. Ez nem üzenet. Olyan ez, akár a légköri zavarok a rádióban, valami mellőzendő dolog, és minél inkább semmibe veszed, annál jobban hallatszik a zene.

– Nagyon is igaz. De még mindig a mondandód lényegét keresgélem.

– Senkinek nem jutna eszébe megkérdeznie magát: „Mire van szükségük ezeknek a gyerekeknek?”

– Jó ég, nem. Kit érdekel, mire van szükségük?

– De te fel tudod tenni magadnak ezt a kérdést, ugye? Rá tudod venni magadat, Julie? El tudod viselni?

Ültem ott egy percig a semmit bámulva, aztán hirtelen bekövetkezett a legistenvertébb dolog: könnyekben törtem ki. Kirobbantak belőlem a könnyek. Nagy, óriási kínzó zokogásoktól megsemmisülten ültem, amelyek nem akartak elmúlni, csak nem akartak elmúlni, mígnem arra gondoltam, hogy megtaláltam életem fő elfoglaltságát: ülni abban a székben és zokogni.

Mikor kezdtem lehiggadni, felálltam, azt mondtam Izmaelnek, hogy nemsokára visszajövök, és azzal kimentem sétálni egyet a háztömb körül; éppenséggel jó pár háztömb körül.

Azután visszamentem, és azt mondtam neki, hogy nem tudom szavakba foglalni az érzést.

– Az érzéseket nem tudod szavakba foglalni, Julie. Tudom. Zokogásokba foglalod őket, azokra pedig nincs megfelelő szó. Másvalamiket azonban szavakba tudsz foglalni.

– Igen, gondolom, így van.

– Volt egyfajta látomásod a letaglózó veszteségről, amelyben osztozol az említett fiatalemberekkel.

– Igen. Nem tudtam, hogy osztozom benne velük. Nem tudtam, hogy bármiben is osztozom velük.

– Első látogatásodkor azt mondtad, hogy folyton ezt ismétled magadnak: „El kell tűnnöm innen, el kell tűnnöm innen.” Azt mondtad, hogy ez azt jelenti: „Fuss, amerre látsz!”

– Igen. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ezt éreztem, miközben ott ültem sírva. Kérem! Kérem, hadd fussak, amerre látok! Kérem, engedjenek ki innen! Kérem, engedjenek! Kérem, ne tartsanak itt ketrecbe zárva életem végéig! El KELL futnom! Nem BÍROM ezt!

– Ezeket a gondolatokat azonban nem oszthatod meg az osztálytársaiddal.

– Ezeket a gondolatokat két hete még magammal sem tudtam volna megosztani.

– Nem merted volna megvizsgálni őket.

– Nem, ha megtettem volna, azt mondtam volna: „Istenem, mi baj van velem? Biztosan valamiféle betegségem van!”

– Pontosan ilyesféle gondolatokat írt Jeffrey a naplójába újra meg újra. „Mi baj van velem? Mi baj van velem? Biztosan valami szörnyű baj van velem, amiért képtelen vagyok örömet találni a munka világában.” Folyton ezt írogatta: „Mi baj van velem, mi baj van velem, mi baj van velem?” És persze az összes barátja örökké ezt mondogatta neki: „Mi baj van veled, mi baj van veled, mi baj van veled, hogy nem bírod tartani magad ehhez a csodálatos programhoz?” Talán most érted meg először, hogy az én szerepem itt abban áll, hogy közöljem veled az óriási hírt: Nincs VELED semmi baj. Nem veled van a baj. És azt hiszem, a következő felismerés is része volt a zokogásodnak: „Istenem, nem én vagyok az!”

– Igen, igazad van. Az érzésem fele részben óriási megkönnyebbülés volt.”

—

Az én Izmaelem című könyvemben elbeszéltem egy Jeffrey nevű fiatalember életét – nagyjából Paul Eppingerről mintáztam, akinek naplóját Restless Mind Quiet Thoughts címmel kiadta az édesapja. Jeffrey megnyerő, intelligens, kellemes megjelenésű, sok mindenben tehetséges ember volt, ám a barátaival való találkozáson, a naplóíráson és a gitározáson kívül képtelen volt bármi más tennivalót találni, amit szeretett volna. Barátai örökké unszolták, hogy találjon magának valami célt, legyen ambiciózusabb, törődjön valamivel, ám ezek persze nem mennek tetszés szerint. Kezdett hinni nekik, mikor azt hallotta tőlük, hogy céltalanságában egészen szokatlan – mi több, különös. Végül, mikor már lemondott a mások számára látszólag oly könnyen elérhető céltudatosság megleléséről, csendben és mindenféle hűhó nélkül véget vetett életének.