Tisztelt olvasó! Az alábbi blog telve van mindenféle közhellyel, szólás mondással, ami csak azért került oda h titeket idegesítsenek, és hogy elősegítsék az irat ponyva jellegét.

Felkeveredtem Kati néni révén Miskolcra. Jó előre leszerveztem egy randit réglátott lolival, és felhívtam réglátott Marci komámat, aki sajna nem volt odahaza. Lolival a Szinvapark megállónál volt találkozóm 6 órakkor. Addig úgy voltam vele, felmegyek megkeresem a barlangszállót, ahova régebben megpróbáltunk beköltözni sikertelenül.

Miskolcon az a nagy helyzet, hogy az egyes villamosnak egy órájába telik mire kizötyög Felső-Majláthra, ez lett az új végállomás, még a nyáron voltam itt, akkor még épülőfélben voltak a megállók, mostanra már elkészült mindegyik. Szép faszeleteket raktak plexi közé, igen dizájnos. Szóval ülünk a villamoson, felhív Krisz hogy merre vagyok, mikor megyek, estére nekik ígértem magam egy üveg Dankóval. Ekkor piff, elszáll az áram a villamosból állunk mint Rozi a moziban. Előresétál egy hátizsákos csóka:

-A 15-ös busz! A 15-ös buszt el kell érnem! Engedjen le, megy a buszom.- Hát ez nekem marhára kapóra jött, mert nekem is az kellett, (a 15-ös busz), kiengedtek bennünket, és odabatyogtam a csókához beszélgetni, feldicsérve a csöves hátizsákok ritka jó teherbíró tulajdonságait. Nincsenek véletlenek, ez itt is bebizonyosodott: a busz végállomását átpakolták ide, és marhára nem találtam volna meg, mert legutóbb nem itt szálltam fel rá. SZóval a villamos végállomásánál Felső-Majláthnál van egy mini buszpályaudvar, és ott középről indul a busz. A pacákkal pont elértük, sima ügy volt. Vízmérnök volt, jó beszélgetőpartner, érdeklődött minden iránt, nagyon jól elbeszélgettünk, bár igen furának hatott elsőre, de idővel megszoktam a beszédstílusát. Garadnára igyekezett, mesélt a lillafüredi-szentléleki katona éveiről, a legnagyobb gond ott a hegyekben, hogy a helyieknek mindenért a városba kell utazni, nincs kisbolt, posta semmi. Miskolc környékén a gyárak,a korábban jelentős ipar megszűnt, egyedül a Bosch van, ami a kecskeméti Mercedeshez hasonlóan német mérnököket tart a zsíros állásokon, a szegényebbjének meg jut a kolonc. A szolgáltatóipar megy itt is, az áruházak, dömpingje. Szeged dettó. Semmi különbség, a kettő közötti különbség a kivágott felsőruhák számában, és a párás levegőben van. Előbbi
Szegeden jár elől, utóbbiban Miskolc. A pacák elég tájékozott volt, bármit kérdeztem elég sok mindenre választ tudott nekem adni. Onnan gondolom hogy jól érezte magát, mert felkísért egészen a hegyi útig, csak a meredek előtt köszönt el, oda már nem volt kedve felmászni velem.

A Kápa, vagy ahogy én megjegyeztem -már Dorkára emlékezve is- a Kapa-forrás az úttól félóra séta volt nagyjából, rosszabbra emlékeztem, elég hamar felértem, aztán gondoltam bele, hogy annó Diósgyőrből sétáltunk ki idáig, tehát hullafáradtan kellett ezt a kis kaptatót megtenni, és rengeteg eső szakadt előző nap, fel volt ázva minden, és csúsztunk az agyagos hegyoldalon. Most nem volt semmi ilyen, a pakkom is tűrhető volt, bár a 90% megint kaja volt. Nézelődöm merre kéne menni a barlangszálló felé, sehol semmi. Úgy döntöttem felmegyek, és a hegycsúcsról közelítem meg, ahogy a térkép is jelzi. Na az már nem volt olyan sétagalopp, mert kiloholtam a belem, annyit mentem, vakon jelzés nélkül csellengtem az őszi avarban, próbáltam besaccolni merre lehet az egyik, merre lehet a másik csúcs. Sólyom-kő elég egyértelmű volt. A lefele vivő út már nem annyira. a sziklás rész mellett volt egy vadcsapás. Nézegetem-nézegetem, csak meg kéne nézni hova vezet, nehogy az legyen, hogy túlmegyek rajta és ne legyen kedvem visszamenni, hát bevállaltam. Mint utóbb kiderült nem kellett volna. A kezdeti könnyű lejtő hótmeredekké fajult el, szinte csúsztam lefele egyenesen. A fákat nem tudom hogy tudtak ott kinőni olyan egyenesre, egynél megálltam, és sehova nem vezetett. SZÍVTÁL ÖREG!

Keserű visszamászás, de ekkor már tudtam hogy nem lehetek rossz helyen, mert gyerekhangot hallottam és emberi zajt, voltak a közelemben végre, órák óta az első emberi nesz! Mentem a hang után. Meglett a lefele vivő szurdok, és a Magas-kő is. A kettő között visz le a szurdok, ami merőlegesen van a műútra. Fotó-videókészítés után mintha ott se lennék elsétál előttem a fickó vagy három szivacsköteggel a hátán előttem, nem vett észre, ráköszönök.

-Helló, a barlangszállásra mentek?

- Szia! Aha, ismered az utat? Gyere utánunk.

Apuka volt elől, eleven 9 év körüli fia meg mögötte, ő csapta állandóan a csatazajt, maga után húzva az ágy-

deszkákat a földön. Kilométeres körzetben az összes vad elmenekült ettől a félméteres kissráctól. Tudott valamit :)

Követtem őket, és nagyon könnyen meglehetett találni, fain-pöpec, kúl, minden jelzőt megérdemel ez az eldugott házikó, mert ritka jó állapotban van, karban van tartva, plusz köszönhető annak is, hogy a térképekre nem rajzolták be. Meg szerintem nehezen is megközelíthető, szóval igen elszántnak kell annak lenni, aki ide akar feljönni aludni. Az angoltanár úr, -annyira látszott rajta hogy tanár, csak nem tudtam volna megmondani hogy milyen szakos- olyan klasszul berendeztem hogy lakályos lett, kb., mintha a kollégiumi szobámban lennék. Úgy értem hűtő-ruhaszárító, valamint bukelvtárs eresztései nélkül, igen megfelelt az én puritán elvárásaimnak. A kiskópé elárulta nekem, hogy itt is vannak pelék, és ő látott is egyet. Szóval nem olyan jó buli mint gondoltam, de mint mondani szokták volt, a puding próbája az evés. Majd télen.

Én kényelmesen eszegettem a padon, beszéltetve a népeket, de nem bírtam nem észrevenni, hogy nagyon sietnek, szinte rohamléptekben dobják össze az ágyakat. Aztán leesett hogy sötétedés lesz, nekem is mennem kell, ha nem akarok itt éjszakázni, márpedig gyufa nélkül ez egyenlő a fagyhalállal. Lámpáról nem gondoskodtam, 4 körül húztam lefele a csíkot. Egy órám volt, hogy letaláljak, 4 után a téli erdőben már sötétedik. A forrás irányában vágtam le az utat az erdőben, ösvények nélkül jobb oldalra tartottam, arra tudtam menni, folyamatosan lejtett az út, keresztül dzsindzsán, dombon, fatörzsön, mindenen. Fostam egy kicsit hogy valami kígyóval kerülök közeli ismeretségbe, ha megmar valami ottmaradok, de Isten kezében voltam megint, épségben lekeveredtem a turistajelzésre. Pedig megvallom őszintén volt, mikor pánikba estem, hogy túlmentem rajta, mert akkor egész éjszaka kóborolhatok-najó ezt nem folytatom.

Egy árok volt köztem és a turistaút között. rajta egy földlabdástól kidőlt méteres átmérőjű fatörzs. Ezen átsétálva jutottam vissza a forrás alatti úthoz. Lefele rohantam, futottam, és néha eltévesztettem a jelzést, de tökjó, hogy fehér alapon vannak a magyar jelzések, mert a sötét erdőben is észre lehet venni, és mindig legyen nálad FEJLÁMPA!!! (500 Ft az ukrán nőnél a kisteleki vásárba)

5 órára leértem a műútra, szorgalmasan hálálkodtam a Teremtőnek, halkan szidva a saját hülyeségemet. Nem vagyok normális. A jó előre kinézett 5:10es buszt fagyoskodva megvártam, mert ott a Bükkben novemberben már cudar hideg van ám! Majd megfagytam abban a kabátban, amit Szegeden kigombolva hordok. brrrrrrrr

A kezeim megmerevedtek, volt nálam egy fél pár kesztyű, jól jön egy kis ezaz. A Szomjas Szerda névre hallgató remek kocsmában ültünk be Lolival, aki előtt az egész esetet bölcsen elhallgattam. Nem szokásom a hülyeségeimnek a kiteregetése, a túrákra is tartozik az, amit az emberekről szoktak mondani, vagy jót vagy semmit. Lolival kibeszéltük a társas-társtalan lét előnyeit- és inkább hátrányait. Megbeszéltük hogy együtt szilveszterezünk, olyan jó volt újra látni! Többet kellene keresni a régi ismiket, mert a barátság az drága kincs.

Krisz és Szilvi tökjó fejek voltak, előre kijöttek értem. Krisz még telefonált is hogy merre vagyok, mint vagyok. Ami igen jólesett, régen csinált ilyeneket, Szilvi jóhatással van rá. Úgy gondolom.

Hétfőn voltak nálunk, akkor megbeszéltük, hogy ezúttal én állom a bort, meg a kólát, amit inni szoktunk, ha összejövünk. Hát nem jött össze, a kóla tescós, a bor meg házi volt, azaz fajta házi, ami nem itatja magát, hanem kimarja a wc csészéből a vízkövet, mert olyan savas. Most hogy feljöttem, véletlenül, akkor mondtam h én állom a bort, meg a kólát. Félig meddig jött össze a dolog, mert a tescós kóla nem volt elég jó, a bort meg kevesellték. Pff. Ez rám nézve kellemetlen, úgy tűnik nehezen fejlődök. Na majd legközelebb. Már leszoktam arról, hogy piára költsek, úgy voltam vele, hogy a pia nem érdemli meg hogy költsek rá. Na mindegy, legközelebb kettőt viszek.

Eldumáltuk az időt vagy háromig. Megint elküldtek a hálózsákommal a csába, és kaptam párnát és ágyneműt. Ilyen is csak a nyáron volt! ÉN azért szeretek a hálózsákomban aludni, arról tudom hogy az enyém. Másnap reggelre megterveztem a vonatot, az elindulást, az ébresztést, hogy mit merre, melyik buszt fogom elérni ha elindulok 7kor. Ahha! ÚGy fordultam át a másik oldalamra, hogy ne halljam a csörgetést, mint annak a rendje. 9 fele felkeltem, bepakoltam, Krisszel aki utánam kelt fel váltottunk pár szót, és már léptem is. Lövésem se volt, hogy fog elsülni a dolog, csak mentem most már terven kívül. A nyíregyi vonaton két cigány ült le velem szemben, először mellém akart ülni az egyik, de megmondtam neki, hogy férjenek el egymás mellett. Elég jámbor kinézetű volt, ellenben a másik, olyan vad nézése volt, mintha a húsos tálat toltam volna el az orra elöl. Jött a kaller, nem volt rendben a jegyük. Ott cirkuszolt előttem, mondta-mondta semmi pénzért se szállt volna le,. nem akarta beismerni hogy nem jó a jegyük, a másik már megadta magát, már ment volna, a kaller meg is jegyezte epésen, házasok vagytok férj és feleség? Jót röhögtünk ezen, tényleg úgy viselkedtek az egyik nyugtatta a másikat a vadabbat, az meg támadott mindenkire, és beszarok neki lett igaza. Két férfi kalauz állt ott, legyintett egyet, és rájuk hagyta a dolgot. Utána kioktatta a nagyobbikat, a Shrek féle bamba jószándékút, hogy így kell csinálni. Ha kicsit is engedsz, akkor rád szállnak.

Igaza volt

A csajok a túloldalon annyit jegyeztek meg, hogy ha magyarok lettek volna, akkor tuti a kezükbe nyomják a csekket.

Mert mi ilyen hülyék vagyunk.

Miskolc- Újgyőri piacon szálltam fel egy buszra, ami kivitt a vasgyár mögé. Innen -elég rossz környék- stoppoltam szentlászló-szentkeresztes felé, két autóval eljutottam keresztesre, mind a kettő fuvarosom nő volt. Ez már fejlődés barátom. Gondoltam magamban, mert ilyen sztem még nem volt, általában férfiak szoktak felvenni. ÉS annyira jólesett, hogy megálltak, visszatolattak, felvettek. Ez sok energiát ad ám!

Keresztesen van egy 60-70 fokos meredek út, azt hittem rosszul látok, ilyen meredek utat faluban még nem láttam, féltem hogy leesik az autó. Télen halál lehet azon az úton közlekedni. Nini kirakott, én meg sétáltam a falu túlsó végén álló buszmegállóig. Ezek a szent szóval ellátott települések szlovák nemzetiségűek voltak valamikor. Óhuta-újhuta voltak régi neveik. Szerintem a magyarokra nem volt jellemző hogy megbújjanak a hegyekben. Mind a három Bükk belsejében megbúvó faluban komoly szlovák kisebbség lehetett. Ennek még utána kéne járni. Egy bácsival leálltam beszélgetni az buszmegállóban, mert egyszerűen nem tudtam kiigazodni a menetrenden, próbáltam stoppolni, de nem ment, végül jött a busz. Isten kezében megintcsak...

Hosszú, kanyargós szerpentin vezet a hegyekben a két falu között, csodaszép volt, mindenhol rozsdabarna levéltakaró volt kiterítve a szürke kérgű bükkfák alá. Álomszép. Még a buszsofőr is emiatt volt morcos, hogy ilyen szép napon odabenn kellett ülnie. A falut tévedésből össze-visszajártam, két három felé lehetett mire kiértem belőle, megkapó, völgybeli falvacska, távol mindentől, minden ház előtt farakás, sok turista, van szlovák nemzetiségi ház, a gyerekek tanulnak szlovákul is, látszólag minden rendben. Én rohanok felfele, 4kor és 5kor volt kiiírva busz, az utóbbi kérdőjel, mint később kiderült nem volt, de én ezt nem tudtam. MEgyek fel a hegyre, sietek, kaptatok, próbálom behozni az időt, amit elaludtam. Kilátástalan volt a helyzetem, mert akárhogy igyekeztem, mégiscsak egy 800-as csúcsra akarok felmászni, mikor megláttam lentről a répáshutai szerpentinről a köveket, leesett az állam. Oda akarok felmenni? Egy hegyláncsorozatot képzelj el az erdő mögött sötétleni, de kb. mint egy felhőkarcoló, olyan magasságokban. Próbáltam tempót tartani, olyan izomlázat szedtem össze,  hogy hazafelé deréktól lefelé mindenem sajgott. A térképemen nem voltak jelölve, de vannak egész helyes kis faházikók, esőbeállók a főbb turisztikai helyeken, amik bivakolásra kiválóan alkalmasak. Egy ilyen is van itt a parkoló mellett.

A hegyre felfele nem sokra emlékszem, csak a sietségre, hogy 4től már sötétedik, ez zakatolt folyamatosan a fejemben, de biztos hogy sikerül, sikerülnie kell!! Nem akartam feladni, mindenáron teljesíteni akartam a kitűzött célt. Egy táblán kirakva 3km- Három-kő. Rajta vicces kedvű túrázók jele: három kődarab. :D

3km? Az mifelénk félóra séta. Akkor még időben vagyok. Ahha! Olyan elhagyatott, köves, leveles, jeltelen utat kellett végigjárnom, ami után kellemetlenül esett a visszatekintés. Ezen kell visszafele jönnöm?

Hál' Istennek, amikor tényleg kifáradtam, és már azon gondolkoztam visszafordulok, akkor jött velem szemben két szaktárs, egy házaspár, 20 percre saccolták a csúcsot. Kérdezték van a fejlámpám. Mondtam, hogy nincs, és hogy majd megoldom. Elköszöntünk, utána még halottam hogy egy helyben totojáznak, és beszélgetnek. A nő nekem akarta adni az egyik fejlámpát. azt hiszem

A találkozás után még nagyobb löketet kapott a feljutási ösztönöm, futottam felfelé, amíg ki nem fulladtam, és útközben talált meg a naplemente. Paff. Pontosabban kat-kat, és séta megint, majd futás. 4:10 körül kijutottam, a nap már alászállt, elindult a visszaszámlálás. Nem is maradtam gyönyörködni, készítettem két panoráma képet, és azonnal futottam lefele, futottam megint az életemért, én javíthatatlan hülye.

A necces szakasznál többször letértem a jelzésről, de figyeltem a nyomot, a jeleket, és valami úton módon mire 5 óra lett, kiértem a műútra. Beesteledett.

A műúton már nem tartottam a bennrekedéstől, a telefonom fel volt töltve, annyit kellett tennem, hogy követem a kacskaringós műutat lefele. Nem mertem már bemenni a turistajelzésre, egy eltévedés az életembe kerülhet. Inkább futottam, sétáltam kifele. Kiértem az országútra. Itt a fehér sáv volt a térítőm, néha elment mellettem egy-egy autó, próbáltam stoppolni, egyik se vett fel. Nappal tuti sikerem lett volna, de éjszaka? Ki ez az őrült itt a semmi közepén?

Megpróbáltam, mert meg kellett hogy próbáljam, végig kellett sétáljak Répáshutáig a kacskaringós, végeláthatatlan hosszú úton. Telefonom világításával jeleztem hogy ott vagyok, így nem csaptak el. Az út szélére álltam ha jött valaki, vigyáztam magamra, de most így belegondolva sokkal csúnyábban is elsülhetett volna a dolog.

Hogy mit csináltam? Énekeltem, verset mondtam, fütyültem, ettem, ittam, és elkezdtem leállatiasodni. Igen. Ezen én is meglepődtem odakinn. De képzeljük csak el, kinn vagyok a semmi közepén, fura hangokat hallasz a bokorból, és tudod hogy nem ember. Nincs itt senki, aki kiröhögjön, hát elengedtem az ösztöneimet, és ordítottam, mint az ősemberek.Mikor ettem. Aztán persze beszéltem hozzájuk, mire abbahagyták a fölösleges pánikkeltést. Mikor már azt hittem hogy odaérek, akkor akadt egy újabb kanyar. Utáltam. Nagyon.

Nem is lehet elmondani azt a megkönnyebbülést, amit a fényszennyező lámpák látványa szerez az éjszakából kiszabadult embernek. A répáshutai kivezetnél dekkoltam még 6 óra táján egy zsíros stop reményében hasztalan. Mikor igen erősen össze kellett húzzam magamon a kabátom, akkor beőgyelegtem a faluba, aminek megint csak negatív tapasztalat: hosszú az utcája. Egy kis ácsingózás után, jó lett volna Miskolcra bejutni, és jó volt bámulni a csillagokat, a füstgomolyagokat. Szóval ácsi után elhatároztam, hogy nekem emberekre van szükségem, társaságra vágyom, és egy kis melegedőre. Nem szoktam kocsmában járni, nem is fogok, mert rossz emlékeim vannak a kocsmákkal kapcsolatban. De mikor bementem, itt már mindenki jókedvű volt és nagyon könnyű. Hivogattak megfele egy pofa sörre, pálinkákra, hát két pozitív dolog is történt velem, ami egy ilyen szerencsétlen egyetemistának igen fontos: ingyen megúsztam, és már nem fáztam. :D

Mindenki velem akart diskurálni, aztán a két fiatalabb sráccal tudtam szót érteni, akikkel igen jó barátságba is kerültem, telefonszám, fb csere, mindent kibeszéltünk a házasságtól kezdve a szlovák szavakig, rengeteg mindenről szó esett, míg az utolsó busz, a 8.30-as ideje el nem jött. Meg lettem bízva, hogy riportot, "bestsellert" írjak a 92 éves dédi élettörténetéről. Amihez mindig is igen nagy kedvet éreztem., hogy egyszer megalkothassak egy ilyen művet.

A buszos csókával leálltam dumálni, de csak miután kikeveredtünk a szerpentinről. Egész addig becsatolva ültem a sofőr jobb oldalán legelöl. Paráztam az erdei buszozástól össze-vissza kanyargott az út. Szerintem. tökveszélyes, én a hosszú egyenes utakhoz vagyok szokva. :)

A srác mondta h 4kor volt az utolsó busz. Segített tájékozódni a Búza térről a villamos irányába. Itt a megállóban egy hungaristával beszélgettem a digókról, mi másról, és a Hunyadi  hadosztályról.

"-Szálasiék két SS hadosztályt adtak Hitlernek. Németország után mi voltunk az elsők!"-erre én hülye mit reagáltam:

-És hova vitték őket a Don kanyarba?

-Ahhh Don, az mikor volt?? 1942? Milyen történész vagy te?
Azért meghívott a SAS nevű tiszai melletti kocsmában, ha gondolom. Végül nem gondoltam, csak vész esetére, jó az ilyesmit tudni, hol kaphat az ember segítséget ha baj van.

A tiszain rend és csend uralkodott. A busszal sajnos sehogysem tudtam elérni a 9-40-es nyíregyi vonatot, maradt a 11-es vonat, ami mint kiderült csak Szerencsig megy szerencsétlenül a hétvégén. Felhívtam Kriszt, hogy a váróteremben alszom, erre ők, hogy ne meg ne próbáljam, mert jönnek értem Szerencsig. Mindenesetre bepróbáltam a takarítólányt, hogy hátha. Nem. Akárhogy próbáltam mindig ez volt a vége, hát jó. A Büfénél két rendőr a délután cigánybandából igazoltatott két srácot. Ezeknek az anyjuk szállt fel a délutáni villamosra papucsban, és bundazokniban. Szegények mint a templom egere.

A váró meleg hely és jól ellehet benne aludni, ha rendes utasnak néz ki az ember. Szerencsen felhívtam Kriszéket, aki már Tokaj után jártak, én meg mentem volna vissza váróba, erre bezárják mire szólhatnék hogy várjanak vagy valami. o.O

Nincs mese, mozogni kell, -ekkor már olyan éjfél körül volt az idő- kisétáltam a körforgalomhoz, majd onnan  Tokaj felé az út bal oldalán, hogy Kriszék könnyen kiszúrjanak. Kamionok jöttek-mentek, rám ügyet sem vetettek. Gond nélkül megtaláltak, és hazakeveredtünk.

Hihetetlen hogy milyen jó barátaim vannak, hihetetlen milyen nagy az Úr kegye, és hihetetlen milyen fafejű vagyok. - Ez utóbbin változtatni kell.

Nos ennyi volt a vad kaland, remélem tanultok az esetemből, és nem mentek el fafejűen zseblámpa nélkül sehová. Vagy ha igen, akkor legyen nálatok full-os telefon, néhány jóbarát, és jókora hit a lelketekben!