A huszas éveink egy része arról szól, hogyan meneküljünk el a kötelezettségeinktől. Van aki csöndesen belenyugszik, elfogadja a fennálló társadalmi rendet, s van aki küzd ezzel egy darabig, bár ahogy olvastam és tapasztaltam, a kalandok iránti vágy ahogy korosodunk egyre inkább alábbhagy. Sajnos.

Elvárnak tőlünk egy csomó dolgot, most menj el kukoricáért, benzinért, búzáért városba, boltba, daráért, gyere át, takaríts, kapálj, szedd le, ültesd, dolgozz, keress egy rakat pénzt, most találkozzunk, hívjál, hogy vagy?

Ma lelépek Nyíregyházára, onnan még nem tudom mi lesz, lehet Miskolc és az Odvaskői barlangszállás, onnan őserdő, Sirok, vagy Budapest, lövésem sincs.

A lényeg újra ugyanaz mint régen: egyedül, szabadon, úton a vadonba. Feltöltődni, kirúgni a hámból pénz, pia és hülyék nélkül. Látni tapasztalni, élni, boldognak lenni, s örülni mindennek.

Hazudnék ha azt mondanám nem félek, de azt hiszem az életben folyamatosan a félelmeinkkel nézünk szembe, s ettől leszünk erősek és bátrak.

pár idézet az ÚT a vadonba című filmből:

Én nem tudok sokat a tengerről, de azt tudom (...), milyen fontos az életben nem feltétlen erősnek lenni, csak azt érezni, hogy legalább egyszer megmérettess, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények között szembenézz a vak és süket sziklával, egyedül csak a saját kezed és eszed segítségével.

 

Ha azt hiszed, hogy a boldogság az emberekhez fűződő kapcsolataidból áll, akkor nagyon becsapod magad.

A boldogság csak akkor az igazi, ha megosztod valakivel.