Szóval pár rövid mondatban. Az van, hogy belezúgtam Emesébe, akinek barátja van. Tündér egy kis hölgy ő egyébként. Odamentem hozzá a könyvtárban. Jó nagy adag bátorság kellett hozzá, de megvolt. Azóta köszön. De ez nekem nem elég, nem bírom kiverni a fejemből. Csak szeretnék még vele elbeszélgetni szimplán. Bár a zúgáson ez biztos nem segíteni. Olyan jó lenne ismerni Őőőt. Szóval ez az egyik.

Mi a másik? Van az, amit rohadt évődésnek hívnak. Ma volt az utolsó ZH-m. Belegondoltam mi van ha most voltam utoljára egyetemista? Vége annyi mindennek, amit már nem tehetek meg. Az órák utáni szaladgálásnak, csajozási lehetőségeknek, nagy beszélgetéseknek, kirándulásoknak vége vége mindennek. Nincs se vizsgadrukk, se új és izgalmas emberek se részeg italozások. Egy korszak lezárult.

Még rúgunk egyet-kettőt a dögön és következnek a dolgos évek. Ha jól belegondolok szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen sokáig élhettem felhőtlen napjaim.

Csak avégett van bennem elmarasztalás méghozzá igen erőst, hogy nem találtam meg a nagy Őt, itt az egyetem alatt. Tettem róla, hogy aki érdekel, azt keressem, ő viszont engem nem keresett. Mi lesz vajon velem így?

Vár az agglegény élet? Nem hiszem.