Csernusnak van erről egy videója, ami jól mutatja a két ember közötti függőséget. Bár szerintem a videóban szereplő szitu az ideális, azaz ha az egyik nullán van, akkor a másik segít, és fordítva. Ettől vagyunk társak, és támaszai a másiknak.

Amikor jobban szeretjük a másikat magunknál, amikor a világunk közepében nem mi vagyunk, hanem a másik, akkor ott gond van.

Bár én azt hiszem csak kicsit voltam függő. Nem gyászoltam sokáig, második nap estére már tudtam mosogatni, meg mosni. Folyt az életem a további mederben. 

Mi ketten függtünk egymástól. Csüngtünk a másikon, egyfolytában együtt voltunk, így szoktuk meg. Így voltunk együtt, szerelmesen. Aztán elmúlt a szerelem, és szerettünk volna magunkban is lenni egy kicsit. Ez is ment. Aztán én kimentem, és hazajöttem fülig szerelmesen, nem láttam, nem hallottam.

Aztán csak azt vettem észre, hogy elment. S én egyedül maradtam a szobában. Mind ketten benne voltunk, csurig.

Mi van most? Nem tudom. Láthatatlan varázs szál köt össze minket. Az elmúlt évek nem múltak el nyomtalanul, mind ketten változtunk, a kérdés az, hogy van e még annyi szeretet, ami képes újra összehozni minket. Együtt tudunk e maradni úgy, hogy építjük a másikat, szeretettel, bántások nélkül. 

Mert én ezt szeretném. Mind kettőnknek fejlődnie kell. Sokat változtunk, és fogunk is változni, mert most a változások korát éljük.

Úgy érzem, hasonlóak azz értékeink, szokásaink, áá annyi közös van bennünk, a sok különbözőség ellenére is, hogy ezekért megérne egy misét a dolog.

Szerintem

Mikor volt utoljára boldog velem?