Ajjajjaj,
Egy levelet felkapott a vihar
Ajjajjaj, ajjajjaj,
Lehet a szívben is zivatar.
Tudom szeretet nélkül minden ház üres,
Minden városka lakatlan.
Minden zseni ügyetlen,
Félős nyuszi csak a kalapban.

  Egyedül. Furcsa. Bármit teszek, bárhova megyek, nem vagyok már olyan boldog mint régen. Hiába teszem azt, miben örömömet lelem, valahogy soványnak tűnik ez az öröm. Nincs egy olyan ember mellettem, akivel megoszthatom. Erre mondanád, de hát ott vannak a barátaid. Az nem ugyanaz. Teljesen más. A barátok, azok nem élettársak. Ideig-óráig együtt vagyunk, aztán továbbállunk. Tudjuk, mindig számíthatunk a másikra, de állandóan, folyton-folyton nincsenek velünk. 

Űrt érzek magam mellett. Óriási kietlen űrt. Valaki, aki mellettem volt, elment, és más utat választott. Ma már nem oszthatjuk meg egymással bármely pillanatban érzéseinket, örömünket, boldogságunkat, bántalmainkat, betegségeinket. Rossz még belegondolni is.

Mind a ketten egyedül maradtunk, újra. Nehéz volt visszaszokni. Ketten valahogy sokkal könnyebbnek tűnt az élet. Milyen érdekes, pont a nehezebbik felét kapta meg az életemből. Mikor már jobbra fordul, akkor már nincs velem. 

A megosztott élmények egy idő után az ő részéről már elmaradtak. Úgy kellett mindent kikérdezni, pontról pontra. Magától már nem beszélt annyit, mint régen. Elszakadt benne egy fontos kapocs. 

Én abban, hibáztam, hogy nem tudtam megtartani, nem figyeltem eléggé, ő abban hibázott, hogy nem szólt erről. Magában vitázott több hónapon keresztül. S én pasi létemre mit se tudtam az egészről. Azt hittem, minden rendben van, elhárítottam a hibát. 

Tévedtem. Pedig tökéletes is lehetett volna. Volt, mikor az volt. Soha egy nagy veszekedés nem volt köztünk. Részéről néha kiosztás, de semmi több. Ritkán nehezteltem rá. Én a türelmes, jámbor felemet adtam, ő pedig ilyenkor a tűzről pattant menyecskét. De mondom ritka volt az ilyen, többnyire megvoltunk úgy, mint a borsó meg a héja. Mind a ketten "cibáltuk" a másikat oda, ahol dolgunk akadt. Jó volt. Még ha akkor ezt nem is így éltem meg. Szerettem és mindig vele akartam lenni. 

Egy darabig ő is így volt ezzel, 2011 Májusáig biztosan. Júniusban ő még fenn volt, én meg idehaza. Dzsímél cseten tartottuk napi szinten a kapcsolatot. Teljesen rendben volt minden.

    "inkább sokat vagyok veled, mint keveset és elkapjon az egyedül csinálom az életem dolog, és elszalad velem a gyeplő és betöltöm a helyed valami mással érted?"

"számomra azok a dolgok valóságosak, amik éppen jelen vannak az életemben valami módon...és ha felszabadul egy hely...jön a többi zagyvaság tom.

 de akkor inkább legyél többet egyedül, mint mellettem de használhatatlan...és gépezz mellettem vagy mittudomén elfoglalom magam...."

 Ezeket a sorokat azért idéztem fel, mert ekkor még szeretett. Végig olvastam a levelezésünket, és érzékelhető lett a váltás. Július 25.-e körül, változott meg. De ne rohanjak ennyire előre, Júniusban ha voltak is pihenőnapjaink, minden rendben volt. Elfogadtuk mindketten a másikat olyannak, amilyen volt.

Ekkor ijedt meg attól, amit én kaptam itthon. Egy egész háztartást, mindennel együtt. Lekötöttem magam, ő pedig ezt utálta. Mérges volt, amiért minden mással is foglalkoztam itthon. Nem értette, mit miért teszek. Tettem, amit egész életemben láttam, és utáltam. Neki időre volt szüksége, hazament hát egy hétre, a hátát az üst cipelés miatt pihentetni kellett. Én itthon, ő is otthon. Hónapok óta először történt ilyen. Eddig folyton folyvást együtt lógtunk, (kivéve a május végi fent létét) ezúttal odahaza akart pihenni, töltődni. Pedig én gondoztam volna...

Itt valami eltörött bennem is: dacból sem akartam átmenni, és inkább honfoglalóztam, a saját dolgaimmal törődtem. Morcos voltam az egész kialakult helyzetre. (Meg talán a vonzalmi szintem is süllyedt valamicskét. Nem mentem át, pedig hívott.) Nem voltam normális...

Ugyanúgy szerettük egymást, már szerelem nélkül. Aztán jött a kimenetelem, nem akartam itthagyni, azt aki az életemben a legfontosabb helyet foglalta el. Mégis megtettem. Nem voltam normális... sokadjára...

a francba is miért vagy távol?...és amikor itthon vagy akk meg miért foglalkozol mással és miért nem csinálunk valmi izgalmasat, mondjuk elmehetnénk világgá vagy versenyt olvashatnánk, vagy hagynánk az ágyunkon egy búcsúlevelet és megkóstolhatnánk egy tál kagylót, vagy nyershalat, vagy eltűnhetnénk 2 hétre aztán meg visszajönnénk...jah hogy nem hiányoznánk?...az tuttti...

Hiányoztunk egymásnak, de itt is erősödött meg az eltávolodás köztünk. Ha nem lett volna nálam pár kép, és a laptop, elfelejtem hogy szeretem. Németbe lettem sokadjára szerelmes belé. Mindennap gondoltam vele, írtam neki, nézegettem a ballagási képét, közös dolgainkat a gépen. Neki nem voltak ilyen lehetőségei. Számítógép közelbe sem igen jutott, feleslegesen írtam azokat az oldalakat. Sms-eztünk, és kétszer telefonáltunk a másfél hónap alatt. Fordított helyzetben lehet én is felejtettem volna. Nem vádolhatom azzal, h nem gondolt rám. Ez így alakult. 

A kint tartózkodásom alatti levelezésünk eleje még normális volt, aztán jöttek a te jó ember vagy, maradj kint. Július vége óta totál megváltozott. Eltűnt számomra. Az a kedves csupaszív lány megszűnt számomra. Helyette egy másik jött elő, aki elkezdte felszámolni a kapcsolatunkat. Elővette a hibáimat, gyengeségeimet, kikezdett, és kicsontozott. Ekkortól szűntem meg a lelki társa lenni, s a helyemet átvette valami más. Nem az volt a baj, hogy mennyiségi időt töltöttünk együtt, mert mikor együtt voltunk, akkor nem volt érdekes az idő, a minőség, mert szerettük egymást. Azért voltunk együtt, mert összetartoztunk. Másképp hogyan lett volna lehetséges másfél évig együtt flangálni egyfolytába'?

Csakis mindent elfogadó szeretettel. A bibi ott kezdődött, mikor már nem flangáltunk együtt. Németország, Budapest, Szentes és Orosháza. Magára maradt, egyedül volt, és pótolta a helyemet mással, ahogy ő is írta. Innenstől  jöttek elő az engem érő kritikák, pedig csak azt tettem, amit helyesnek gondoltam.

Én teljes, kerek egész voltam, vagyok. Különben nem húztunk volna le együtt másfél évet. Ha nem lettem volna az, akkor nem is tudtam volna elengedni. Ue. igaz a szeretetre, és a tiszteletre is. Tiszteltem a szándékát, és szerettem. Annyira, hogy el tudtam engedni, még ha ez fájt is. A bibi ott volt, hogy ő elhúzott a spirituális intersztrádán, én meg a földön maradtam. A bibi ott volt, hogy már nem szeretett, s nem akart velem tölteni minden időt, és a kicsi szünetekből egyre nagyobbak lettek. Hagytam. Mert szerettem, és tiszteltem. Csak ő nem szeretett már. S ez volt az, amit a legnehezebben ismertem fel, de azt hiszem ezzel nem voltam egyedül...

Ez egy tökéletesen működő, harmónikus boldog kapcsolat volt minden hibájával, és szépségével együtt. Illettünk egymáshoz mint a borsó meg a héja. Hasonló világnézet, felfogás, stílus, lelkület, érdeklődés...

Én ezért mindvégig bármit megtettem volna, de egyedül ehhez, kevés voltam. Most már szabad lett teljesen. Bár sose akartam lekötni. Csak szerettem. S remélem ezt egyszer majd értékelni fogja.

rebbenő szemmel ülök a fényben rózsafa ugrik át a sövényen ugrik a fény is gyűlik a felleg surran a villám s már feleselget s már feleselget fenn a magasban fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelem vad dörgedelemmel dörgedelemmel s kékje lehervad s kékje lehervad lenn a tavaknak lenn a tavaknak s tükre megárad s tükre megárad jöjj be a házba jöjj be a házba vesd le ruhádat vesd le ruhádat már esik is kinn már esik is kinn már esik is kinn vesd le az inged mossa az eső mossa az eső össze szívünket

(Most még nem tudom fogok-e tudni így szeretni? Annyira különlegesnek éltem meg ezt a kapcsolatot, lehet hogy mégse volt az? Az idő eldönti helyettem azt hiszem...)

Még egy gondolat a vége előtt: mikor olvastam a blogját, akkor tetszett meg a dorkavilága., gondolkodásmódja, felfogása. Nem tévedtem olyan nagyot, mert gyönyörű világa van ennek a lánynak. Legnehezebb azt elfogadni, hogy ez is az isteni terv része.

u.i.: Azt kívánom neked, hogy légy boldog, és nevess sokat!