avagy mindig eltanyolok a jégen :)

  Bánok mindent, amit nem tettem meg a kapcsolatunk megmentésének érdekében. Foggal-körömmel kellett volna érzelmileg támogatnom, vigasztalnom őt.

A mai nap Pesten töltöttem egy gyönyörű napot. Feltöltődve, megvilágosodva, megvigasztalódva. Túráztam, gondolkodtam, rácsodálkoztam a színes levelekre. A zöld, a vörös, a sárga és a barna megannyi változata hevert a talpam alatt.

Hazajőve elkezdtem régi képeket nézegetni.

Nos, nem kellett volna. Két ragyogó fiatalt láttam a képeken, mosolyogva, boldogan néztek a lencsébe. Együtt. 

Nem egy képen, hanem vagy több százon. Szépek vagytok! Gondoltam magamban, és mondták is sokan. Nekem ez maradt meg. Nem tudok a városban úgy menni, hogy ne kerüljenek a kedvenc helyeink a szemem elé. Zenét úgy hallgatni hogy a kedvenceinket ellapozzam. És még sorolhatnám enni, inni, vonatozni. Mindenhol ott van. Együtt éltünk egymás mellett. Mindent együtt csináltunk, de mindent. Lehet hogy ez volt a baj.

Most meg romokban heverek megint, építgethetem magam. Még mindig nem tudom ezt elfogadni, felfogni. Hogy hagyhattam ezt idáig fajulni?

Mért hittem az utolsó éjszakáig hogy minden rendben? Nem tudom. 

Csak azt tudom, hogy ragaszkodom hozzá, hogy szép dolgok fűződnek az emlékéhez. Hogy boldogok voltunk, és iszonyat gyorsan eltelt ez a másfél év. Tisztelem és szeretem. Ezért tudtam elengedni. S kívánom neki, hogy legyen boldog. Ha már én nem tehetem azzá.