Zuglónál szálltunk fel a 173E jelzetű gyorsbuszra. Lázas igyekezettel foglaltuk le a csukló előtti ülőhelyet. Kedvesem leült, én mellette állva vigyáztam dolgainkat.

Még sohasem volt buszon semmi "jelenet" mióta Pestre járunk, de ezúttal másképp történtek a dolgok. Nem sokra rá, hogy felszálltunk, az ajtó előtti három széknél valaki felháborodásának adott hangot. Valójában nem történt semmi érdemleges, de ettől függetlenül mégsem tudom hova tenni a dolgot!

Itt történt meg először, hogy együtt éreztem a cigányokkal. Megértettem, milyen szerencsétlen körülmények közé vannak kényszerítve. A társadalom alakja is most villant fel újra lelki szemeim előtt, és rájöttem, hogy mennyire megfoghatatlan, bíráló-személytelen jelleggel bír. Lehetetlennek tűnik az előítéletek alóli kitörés.

Az ajtó mellett egy kék kabátos férfi ült. Kopaszodó, őszülő fejjel, barna tarkóval, és szitokkal teli beszéddel. A páros helyeken egy nyugdíjas asszonyság ült, és ahogy kivettem a szópárbajból, ő volt az okozója az egésznek. "És még nekem mondják azt, hogy bunkó! Mégis mit képzel magáról? Ha nem fér el a táskámtól, kérjen meg emberi módon, és én elteszem! Hogy jön maga ahhoz, hogy hozzányúljon más dolgaihoz? Bezzeg, ha én tenném odébb az ön táskáját, akkor rögtön elkezdenek "tolvajcigányozni"! Itt éltem le az életemet, és sikerült elérniük, hogy undorodjam a saját hazámtól. A f...om kivan a magyarokkal. Legaljasabb nemzet a magyar. Elegem van a megaláztatásokból, a verésekből… nem is tudom miért élek még egyáltalán? Se apám, se anyám. Se kutyám, se macskám nem vár otthon. Minek élek még?" Nagyjából ezt a monológot adta elő a cigány férfi. Kellő drámai alakítással. Elgondolkoztató, hogy tényleg ennyire gonoszak lennénk? Azt hiszem, egy-egy ilyen eset alkalmával mutatja ki foga fehérjét a társadalom. Az öreg néni már rég eltűnt, de a sértett még mindig mondta a magáét az új utasoknak is. Értetlenül néztük ezt a megkeseredett embert, aki vérig sértett önérzetével, egyéb gondjaival végül leszállt a Móriczon, s vitte magával azt a súlyos légkört is, amit a buszon teremtett. Mi magyarok nem vagyunk ebben ludasok. Az arctalan tömeg ugyanígy viselkedik az utca névtelenjeivel Londonban és Párizsban egyaránt. Tovább figyelve meggyötört vonásait eljátszottam a gondolattal: egy másik világban talán velem is megtörténhetett volna egy ilyen tragédia. Lehet, hogy most telt be a pohár, és indult neki a zebrának... Ki tudja?

Az biztos, hogy tökéletlen a társadalmunk. Arc nélkül megyünk el a másik mellett, meg se látva ki ül le a velem szemközti széken. Egy-két szó, ami az alapvető kommunikáció része, igen szükséges eszköz a városi embereknél. Így merem ajánlani nektek hogy,

Viselkedjünk!