A rózsakötőjü nap csak nékem integet,
De nem borulok elé, mert úgyis rogyadozik a lábam
S nem is harcolhatok érte,
Mert az alkohol
Kopjás fiatal gerincemet
A nyomoruság abroncsává görbíti már
Lomha lángu poklos katlanában.

Erős kezemmel remegéssé bomlok, ám
A kérges, jó becsületű kéz
Nyugodtan heverész
Kinyíló nagy pihenésben az árnyék homlokán.

Nincs asszony, kire véres szememmel kancsalítsak!

Engem a legforróbb május is csak
Subás nyárral ültet vacsorához
S az íze is kevés.

S most szívem sem lombos erdő, hol szelíd remete
Békült szóval intne: Fiam imádkozz!
A tisztaság napos mezőit s hűs fenyvesét bevonta
Az elfásult mámor hója, jege,
Ijedten zuhan ott a kétségbeesés
Vasalt szánkója
Ismeretlen üregek borzalma fele.

Meglehet, hogy nem iszok többet,
Hiába köszönget
Síma, udvarias arccal az alkohol.
Többet nem packázik énvelem!

De akarásom leölt hizóként haldokol
És agyam szúvas, megrecsegő fáján,
Vén öngyilkos a padlás gerendáján,
Kinyúló nyelvvel lóg az értelem.

1923. máj. 24.

ez egyetemisták emberemlékezet óta elisszák az eszüket. Fokozottan igaz ez a néprajz szakra, ahol tanárostól diákostól a legtöbbek isznak, mindent ami magyar, és sokat kell inni a szakma miatt. Ez az úgynevezett elvárás...