Nagy László: VÁLLAMON BÁRÁNYOS ÉGGEL

Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer
leszüreteljen vész vagy fegyver.

Ki így, ki úgy, földön vagy égen,
mindent megtud rettenetében,

amikor nincs már, mi megóvná,
rejtelmek válnak foghatóvá,

nagy fény mennydörög, s ama kürtöt
sikárolják fölborzadt fürtök,

nyakak, ha nem hajlottak másnak,
megbicsaklanak a halálnak,

tüdőre a hegy kősziklája,
harckocsi ront harmonikára,

tündérszemek, énekes nyelvek
megfagynak, földben megerjednek,

s rázkódhat a siratók háta,
a Mindenség nem borul gyászba!

Mi vagyok én, ha e planéta
csak egy bevérzett margaréta!

Így is ember, se bölcs, se büszke,
égi, földivirágzás tükre,

rügytől gyümölcs-rogyásig látó,
enyészeten is átvilágló -

csonthártya-dobja minden kínnak,
vagyok a legkomolyabb csillag.

Sorsom egy merengés kitárja
iktatja az elme magába.

Én az ítélettel beteltem,
akarom, hogy ne is feledjem,

tudjam, hogy végülis kinyújtnak,
így vágtass, szív, az iszonyúnak.

Vállamon a bárányos éggel,
s a nemvalósuló reménnyel

legyen a koloncom tömérdek!
Kik elmúlnak: szörnyen szegények!