utó-poszt

"nekem soha semmi nem ment még könnyen"

2007 nyarát végigdolgoztuk, és kerestünk is -mai (2009) állapotunkhoz képest egész jól. Közös elhatározással Balázs komámmal -akivel azon a nyáron együtt melóztunk- bevállaltunk egy hetes túlélő kirándulást a vadonban. Volt biosztanárunk útmutatásai után az Odvaskő Panzióba tartottunk. Már érettségi után be volt kalkulálva hogy el kéne menni, de 2006 nyarán már nem tudom miért nem jött össze. Egy év elteltével nem felejtettünk semmit, csak megerősödött elhatározásunk hogy nekünk erdőt és hegyeket kell látnunk. Most is emlékszem arra a kéjes boldogság érzésre, amit akkor készülődés során éreztem. A nők vásárlási szokására lehetne ezt emlékeztetni, mert minden apróságra talán túl sok mindenre is kiterjedt a figyelmünk. A túrahátizsákom egy régi lengyel csővázas, no hát azt úgy telepakoltam mindenféle, akkor létfontosságúnak tartott dologgal, hogy jajj. A hátam szenvedte meg a dolgot. Az élelmet együgyű módon úgy oldottuk meg, hogy jó előre bevásároltunk a szegedi METRO-ban. Így a konzervek komoly támadó értéket képviseltek. Ezenkívül én elkértem fater honvédségi surranóját, ami megtakarítva jól is állt a lábamon, meg tetszett benne a régiessége. Na de úgy feltörte az alatt az egy hét alatt a lábamat, hogy alig bírtam már járni. A sarkam felett pár centivel jókora hegg éktelenkedett, betagadva, bevörösödve, kivérezve. És most már csak az emlék maradt meg, na de jól emlékszem hogy kínszenvedés volt abban járni-kelni -tudni illik helyszűke miatt papucsot és váltócipőt nem vittem magammal. Tusolóban pucéran és surranóval a lábamon álltam a vízben -faternak ne szóljatok lécci :)- a gombák elkerülése érdekében.

Szóval volt tapasztalatszerzés ami azt illeti. De mindenkinek át kell esni előbb, vagy utóbb a tűzkeresztségen. Nálam így esett a nagy eset:

Augusztus 20 utáni Hétfő reggelre volt tervezve az indulás. 10 perccel vonatindulás előtt Szatymazon voltam az állomáson. Állok, és várok hogy hol van már ez az ember. Megkönnyebülten tettem le a zsákomat a padra. Kinézetre erősen kitűntem a reggeli órában, terepnadrád, szürke pulóver, nagy rozsdabarna telizsák, és surranóban ijesztegettem a helyi baktert. Beért a gyorsunk, Balázs meg sehol. Elmegy a vonat, meresztem a szemeimet a sorompó felé, futva megérkezik a cimborám. Nem jött a busz. Nem mondtam hogy mennyél el? Késésének oka a busz, a sátor, a hátizsák...vártuk a következőt. Ezzel az ominózus jelenettel indult meg egyhetes kirándulásunk.

Szolnokra beérbe kellett szembesülnünk késéssünkkel, nem értük el a csatlakozást Vámosgyörkre. Újabb egy óra váróterem. Kiültünk az állomás előtti parkba enni, hát ne megy szép város ez Szolnok. Mondtuk egymásnak s bebatyogtunk a váróba. Vámosra egy irtólassú vonattal értünk be. Útközben a Mátra magaslatai odatapasztotak bennünket az ablaküvegre. Balázs elment a vonaton toalettre. Visszaérve nagy újsággal közli velem legújabb felfedezését. Te! amott annak a cigányasszonynak akkora mellei vannak kirakva mint a fejem. Mondta nagy lelkesedéssel, és elment még egyszer kétszer az út során megvizitálni hogy minden rendben van-e. A miskolci gyors tele volt, beálltunk a Wc elé és izgalommal lestük a térképet s a tájat messze vagyunk már? 

A Tiszai pályaudvar épülete gyönyörűszép. Gyorsan elhúztuk a csíkot. Térképbámulás az állomás előtt, majd villamos és Diósgyőr. Egész hosszan csörömpölt velünk a villamos, mire kitett a várnál. Felcaplattunk körülnéztünk, lefényképeztünk mindent. Azon gondolkoztunk hogy ezután merre menjünk? Első változat az volt hogy szentkereszt, szentlászló irányába valami kékmadár turistaösvényen, de mivel marhára nem ott volt ahol lennie kellett volna -vagy mi voltunk teljesen máshol- nem találtuk meg. Így maradt a B terv irány Ómassa. Helyijáratos busszal mentünk ki, mint az urak. Gyönyörű volt a Szinva pata  Lillafürednél leesett az állunk, majd elesett az eső. Mire Ómassára értünk elállt.