Amikor egyszer régen nekem barátosném volt, -kezdte el a történetet Kósza a füstszagú Pokoltanyához címzett kocsmában- akkor mi a rózsaszínű fátyol után is egyfolytában együtt lógtunk! Nem is értem miért. Talán, mert jó volt mindkettőnknek a tudat, hogy a másik ott van mellette. Biztonságot, és állandó törődést nyújtva. Csak tudod akkor, amikor már úgy együtt vagytok, hogy annak már semmi, de tényleg semmi értelme az égegyadta világon, nos, mi akkor is együtt voltunk.

Ne kérdezd, nem tudom,de úgy hiszem, lusták voltunk új embereket megismerni, a másik kielégítette részemről a társasági életet.

- De ez óriási hiba öregem!

-Há', hogy a gúzsba ne?!? Most már tudom! De akkor...- még mindig elfogta időnként a régmúlt időben való romantikus eltűnődés, ami ellen nem lehetett mit tenni, mint legurítani egy újabb adag búfelejtőt, s másra terelni a szót.

-Te, és az igaz, hogy egyszer kínos éhségedben lenyomtál pár virslit héjastól?

-... hát az úgy volt, hogy anyámék vettek frankfurti virslit, ami roppanós, és jobb, mint amit a Mama szokott venni, mert az a legolcsóbb sertés virsli, amit megjegyzek, még a kutyám se enne meg. Édesanyám azt mondta, meg lehet enni a héját. Bár szerintem az egy különösen szép állat.

Hazaértem, természetesen farkaséhesen, s bátran nekiveselkedtem az egy tál vörös virslis csodának. Már a felénél tartottam, mondhatni jóllakva, amikor nézegetem az egyiknek a csücskit, s lám, ez tisztára úgy néz ki, mint a műanyag.... Na innentől kezdve az utolsókat borítás mentesen faltam le. De hogy mi lett a vége?

Holnap kiderül!!!! =D