A vonaton ülve eszembe jutott az, hogy végül is elvesztettem életem egyik legfontosabb személyét, s mégis élek. Folytatom az életemet nélküle. Különös. Akkor ott összedőlt a világ, de valahogy újra összeállt. Nem lett senki öngyilkos, nem tettem őrültséget, valahogy élek és ez jó!

Nagyon jó, mondhatni a lehető legjobb, ami velem történt. Ezt is túléltem, és szabad lettem. Csak néztem a száraz téli tájat, az ugráló őzeket, s rá gondoltam érzelmek nélkül. Még mindig hiányzik, valahogy másképpen, ahogy eddig hiányzott. Nemigen lehet ezt szavakba önteni.