Nem kérlek légy enyém örökké, mégis hozzád szól dalom,
úgysem élhetünk örökké, egy percig lennék oltalom.

 Az ember boldogságának kulcsa, oka, kudarca önön magában keresendő. A vágyaink elérése, vagy nem elérése határozza meg a boldogságunkat. Ha ez megvan, akkor egy ideig-óráig plusszal, "krafttal" száguldunk, mint a Duracell nyuszi, aztán újabb adag anyag kell, mert elfogyott az előző. Van egy jó hírem is: Ebből az anyagból rengeteg van. és mi magunk vagyunk az eredői. 

Mire vágyik egy ember? Társra, pénzre, mindenféle földi dolgokra. Amikor azt hiszük megtaláltuk életünk párját, akkora löketet kapunk, hogy vagy fél évig nem kell semmi, mert olyan boldogok vagyunk.

Aztán elmúlik, kell valami más. Állandóan a vágyaink mozgatnak minket. Kivéve, amikor beteljesülnek. A szeretkezésnél van egy ilyen pont, amikor az aktus végén, egy pillanatra kiürülsz, csak te maradsz, na akkor, akkor vagy a teljes vágynélküliség állapotában. De ez egy múló pillanat, rögtön utána elkezd járni az agyad valamin, amit meg kell szerezni megint, hogy boldogok lehessünk. A pénz önmagában nem boldogít. Viszont, amiket szerezhetünk vele annál inkább. De ezek a pénzen vett tárgyak, nem olyan felltöltő erejű dolgok, mint amikor egy másik emberen segíthetsz, szolgálhatsz, jót cselekedhetsz önzetlenül. Bár, meg kell valljam, volt olyan, amire sokáig vágyakoztam, ábrándoztam róla, gyűjtögetem rá, értékké tettem egy tárgyat, s mikor megkaptam nem akartam elhinni. Örültem, bolondultam érte. Használni is sajnáltam, nehogy kára essék. Fényeztem, pucoltam, aztán ellopták. Puff.

Azóta nincs drága kerékpárom, ez megtanított arra, hogy ne tulajdonítsak túl nagy jelentőséget a tárgyaknak. Szót fogadtam? Á dehogy. =)

Visszatérve akkor vagyunk igazán boldogok, amikor önmagunkat adhatjuk. Félelmek, és gátlások nélkül. Bátorsággal kell embertársainkhoz fordulni, és azt fogjuk látni, hogy hozzánk is odafordulnak. És ez néha igen jólesik.