Azt hiszem én Dorkába vagy háromszor négyszer estem bele. Valahogy úgy megy ez, hogy az ember valami jó tulajdonságot kinéz a másikban. felmagasztalja, és hozzátesz dolgokat. Kidíszíti a másik személyt, és így szereti. A saját ábrándjait szereti az illetőben. Azt hiszem ez a szerelem rideg megfogalmazása. Hogy aztán elmúlik s utána mi marad? Az a szeretet. Szeretet a másik ember iránt, mert képes volt elviselni mindennemű dolgaimat, szeretet, amiért velem van.

Mikor az egyik fél szakít, akkor a másik fél önkéntelenül is még nagyobb hévvel kezdi el szeretni, hátha ezzel megold valamit. Valójában semmit, sőt, még ront is a helyzetén. Könyörög, öngyilkos akar lenni, hosszú monológokat tart stb.

Én az örök reménykedő vagyok. Ez se jó állapot, de hiszem, hogy illünk egymáshoz, és hogy összetartozunk. Reménykedek. Nem tudom miben, vagy mikor, ez csak úgy van. 

Szeretném már nem szerelmesen szeretni, hátha könnyebb lenne. De az iránta való szeretetem megmarad örökre. 

Tudom mit szeret, tudom mit nem. Hogy mivel kedveskedjek neki egy rossz napon, vagy hogy mivel rakhatok a tűzre. Két évig gondoztam, ápoltam mikor beteg volt, most meg? Nincs semmi.

Szerintem jó dolog ez a szerelem, de nem tart örökké. És pont ezért annyira értékes. Meg kell élni, ki kell használni ezt az örömteli forrást. Olyan boldogságsorozat aminek azt hiszed sose lesz vége. Mi nagyon boldogok voltunk együtt. Ez látszik a képeken is. Mindegyiken csupa mosoly, és derű, és vidámság. Pedig voltak rossza napjaink. Kutya idők, de a másik mindig ott volt bizonyosságnak.

Azt hiszem ez a világ tényleg jó! Az ember rontja el saját magának. De minden úgy jó, ahogy a jó Isten megteremtette. Csak mi emberek vagyunk rosszak benne.