Dorkával már napokkal előre megbeszéltem hogy ezen a hétvégén megyünk, ahova tudunk. Péntek délután résztvettünk a Műegyetem rakpartról induló fáklyás felvonuláson. Az egyetemi sajtó egyik munkatársa meg is interjúvolt bennünket. Feltűnőek voltunk: két kerékpárral sétáló fiatal kéz a kézben. Az előttünk sétáló öregurakhoz is csapódott egy tudósító a Lánchíd rádiótól. Idén eltérően a megszokottól, a rakparton volt a séta. Hát, itt sem voltam még, úgyhogy megérte elmenni, sétálni egy nagyot. Elégettünk két fáklyát, a másik kettőt meg itthon fogom lángra lobbantani.

 A rakpartról integetett le hozzánk egy néni, zászlókat rengetve, könnyeivel küszködve részese lehetett ennek annak idején. Az épületek is megnyíltak fölöttünk: az ablakokból idős bácsik, és nénik mosolyogtak, lobogtaták a zászlókat. Ez Buda! =)

Jó időtöltés volt. Kibeszéltünk mindent ez alatt a hosszú séta alatt. A Bem téri meg- emlékezésen sajnos csak húsz percet tölthettünk el. Elűzött minket a hideg. Fáradtak is voltunk, pedig sajnálom, mert szép verseket, gondolatokat hallhatott az emberfia.

Kivilágított tevéinkre pattantunk, és hazakerekeztünk. Jól esett ezen résztvenni.

Múzeumok napja

Másnap szombaton is hosszú napunk volt. Nemzeti ünnepeinken a múzeumok jogszabály szerint kötelesek nyitva tartani. Be volt tervezve hát 4-5 múzeum, amit meg szerettünk volna nézni. Az idő szűkössége miatt nem lehetséges mindent megnézni. Ezért úgy döntöttünk, hogy okt.23-án a pesti oldalon maradunk. De, márczius 15-én a budai oldalt viziteljük végig.

10 órakkor indultunk el nagyjából, Dorka még készülődött 1 percig... Jött velünk kissGergő is, de ő kerékpár helyett BKV-val.

Kezdtünk is neki az egéssznek a Szépművészetinek. Iskoláskori emlékeim fűződtek hozzá.

Gustav Klimt és a bécsi szecesszió a századfordulón. Dorka nagyon be volt érte lázasodva. Végül is kiokosodtunk e tekintetbe. De rengetegen voltak. Annyira nem nyűgözött le a képrengeteg. De volt egy-kettő jó meglátás. Érdekes, hogy már 100 évvel ezelőt is foglalkoztak a nő-nő meztelen szeretkezésével.

 A Szépművészeti után a Terror háza tűnt a legaktuálisabbnak, legközelebbinek. Bementünk, dorka közölte velem hogy sírni fog ha itt végig kell menni. Rábeszéltem, hogy nem muszáj ezt választani, mehetünk a Nemzeti Múzeumba is. Én még szégyen, nem szégyen: nem voltam még ott. Eleddig mindig kiesett mind az iskolai, mind a saját érdeklődés teréből. Tekertünk oda. A városon nemzeti ünnepeinken nehézkes az átjutás, mert útlezárás itt-ott amott. Nem könnyű közlekedni. Sikerült áthaladni a Jobbik gyülekező ünnepségén is.

 A Nemzetiben sírás helyett a fáradtsággal kellett megküzdeni. Végignéztünk pár tárlatot, és azt vettem észre, hogy nagyon lefáradtam. A reggeli kialvatlanság, vagy a sok terem-anyag-tudás okozta-e ezt? Nem tudom. De az utolsó teremsorozatot Magyarország történelméről már nem volt erőm végigállni. Mondanom sem kell: hazatekertünk.

A koliban tévéből néztem Orbán Viktor beszédét, és kihagytuk a Csík koncertjét is...Sajnos.