Metallica

Kiléptem az ajtón, szél ütötte meg a kabátomat. Hazáig kötözködött velem, nem hagyott magamra. De nem bántam, sőt! Legalább társaságom akadt. Elvitte a hangomat messzi-messzi földre. Elvitte a hangomat hogy ne az útszélén maradjon az aszfaltnak. Ének szólt belőle, hangos és csattogó dallamok és szavak. Nem is tudom hogy jutottak eszembe...csak úgy jöttek, a hangos széllel, a beborult éggel, a télutó szavával, és igen: a tavasz reménykeltő erejével. Mert most már lassan jönnie kell. Nem maradhat el oly soká!! Várják már a füvek, a fák és a virágok! Őzekről, s a lányokról nem is beszélve :)

Víz borítja bé a földeket, legelőket. Mindent beborít a sovány barnaság megannyi árnyalatával. No de a FŰ!! Az olyan rekkenő zöldbe biza, hogy majd kicsattan! Ácsingózom is erősen hogy lekapom és hazaviszem, de a technika ördöge még mindig játszik velem. (De már nem sokáig).

Aztán meg gondolkoztam jó sokat is, de keveset az elmúlt napok eseményein. Elhangzott dolgain, varázslatain, képein. Mindebből milliomosnak számítottam, e pillanatban, hát kihasználtam vagyonomat. Személyeken, jellemeken, azaz leginkább az embereken.

Akaratok- jóváhagyások, hősök- antihősök, nyomorékok- és bohémok.

Történeteken, dolgokon, játékokon, meg ilyeneken. Aztán elfut mellettem egy kutya, utána a gazdija. Majd egy biciglis, üres a falu. Üresek az utak, végtire üres lettem én is.