szólt a kiiírás a Milkában, az emberek pedig csődültek a pincében...és ekkor felharsant a vízforraló diadalittas csatakiáltása: még itt vagyok.

Ezen az estén hallottunk különböző történeteket, láttunk táncokat, énekeket, zenét és zenészt egyszerre. Megelevenedett a színpad, de nem úgy, ahogy megszoktuk. A táncos leveleket olvasott és énekelt. A zenész mesélt és táncolt. A tanár énekelt és vigyorgott.

Egyszavasokban így éltem meg az estét. Bővebben sok mindent láttunk. Talán túl sok mindent is akartak megmutatni, és ez nekem ez nem tetszett. Jól voltak előadva a táncok, dalok, mintha tényleg egy igazi táncházban lettem volna. De jó lett volna ha, -itt fogok okoskodni bocsi- valami vezérfonálra felfűzik a történeteket. Mert annyi történt, hogy kiállt az első ember, énekelt, és táncolt. Majd a második sztorizgatott régi levelekből, perekből. Aztán kiállt a zenész elmondta a zenei pályafutásának kezdeteit, kiállt a tanár és ő is előadta a saját kezdeteit. Ezek a történetek kedvesek voltak számomra, mert közel hozta az embereket. Jobban megismerhettük azokat az embereket, akik végülis hetente megszervezik nekünk a cuhárékat. Jókat mosolyogtunk és ámultunk a sztorikon. Ezek kellettek. Szépek voltak a táncok, de mint említettem sok volt. És a végére ez hagyott nyomot bennem.

(u.i. nem jó a milleniumi puncs: vacak íze van)