A buszon ülve elképedve nézem a ködöt. Először érzem azt, hogy félek. Nem a saját éltemet, hanem inkább a tetteim bekövetkeztének hiányától- küldetésem teljesítettlenségétől tartok leginkább. Nem építettem házat a két kezemmel, nem ástam még fel a saját kertemet, nem öleltem meg forrón kedvesemet- s nem suttogtam bele a fülébe: te édes! Számmal megérintve fülének egy apró szegletjét. Érezve minden lüktetését, dobogását. Nem fociztam- faragtam olvastam a srácaimmal, nem táncoltam egyszöm kislányommal fürdés után a szobában. Nem szerettem még ily igazán szenvedéllyel. És nem küzdöttem végig egy szép életet egy nővel. Igen, ezek azok az apró, mégis nagy dolgok amelyekért igazán érdemes élni, élni hagyni az emberfiát.