Ma találkoztam egy nagyon régi ismerősömmel Hóddal. Valamikor Azfesztet együtt tomboltuk végig, azóta tartjuk a kapcsolatot, évenkénti találkozásokkal nagyjából. Mikor nyíregyen jártam anno, mindig írtam rá is, mert közös a stílusunk, a zeneszeretetünk, el tudunk beszélgetni, szóval sok közös vonásunk van, még ha olyan nagyon tudunk különbözni is. 

Mesélt a jelenlegi életéről, ami egyenlő a sivár homoktengerrel. Van egy barátnője, a szobatársai, és a családja azt ennyi. 

Egyébként tökjól képes kipallérozni a másikban a hibákat, defekteket, igazi kritikus vénája van, írhatna is lazán mindenféle rajzokat, de nem.

Dolgozni akar, ezért jár álláshirdetésekre, de válogat, és az embereket leszólja. 

Változott! Az egykori vékony alter deszkás gyerekből egy kigyúrt, pop-os állat lett -külsőre- pedig, mondhatni a lányok kedvence, bárkit megkaphatna, s totál boldogtalannak tűnt nekem. Egyetlen örömforrása a nője, de én vagyok az élő példa, hogy ez bizony komoly tévedés. Barátokra szükség van, mert a lányok jönnek-mennek, de az igaz barátok állandóak. Ezt lehet nem is mondtam neki. 

Azt viszont sokkal inkább, hogy emberek közé kell menni, beszélgetni, s elfogadni őket olyan hülyéknek amilyenek. 

Furcsa, de valahogy mindig ilyennek ismertem, csak máshoz vagyok szokva, vagy túl sokat indulok ki magamból? Nem is tudom. Talán a legelfogadhatóbb verzió azaz, hogy tudom sok közös vonásunk van, "rokonok" vagyunk de ebben a felfogás-beli dologban különbözünk. Méghozzá igen erőst.

Hiába szeretném azt, hogy ő is hasonlóképp lássa a világot, szépnek, jónak, elviselhetőnek. Tudom mindez naivitás a részemről, de ezt kell látni, különben...