Valahol azt olvastam, hogy a szeretet, a megértés, és az elfogadás bármelyike létrehozza a másik hiányzó két láncszemet. (Mesterkurzus-Boldogság c. kiskönyv)

Elgondolkoztató nem?

Ismerek egy kapcsolatot, ahol sok-sok veszekedés, azaz megnemértés volt a két fél között. A lány nem értette, miért kell a srácnak otthon maradnia, miért nem megy végre a saját útjára? Albérlet, munka, satöbbi.

Aztán a sok-sok beszélgetés elhozta a megértés stádiumát is. És ez az! Sok-sok megbeszélés kell, hogy lássuk miben hisz a másik. Mert amiben hiszünk, azt meg tudjuk valósítani tűzön-vízen át.

Ugyanakkor az ember mellé kell egy társ, aki tükröt tartva megmutatja miben is hibázik szerinte. Rajtunk múlik, tudunk-e ebből tanulni vagy sem.

Albérlet-munka

Erről jut eszembe, a mai felnőttek, nem érzik át a való világot. Mindenki el akarja küldeni a fiatalt szakmába, onnan egyenes az út a munka világába. De nem nem. Ez ma már nem így megy. Ma Magyarországon ritka az olyan, aki a saját szakmájában el tud helyezkedni. Mindenki ott helyezkedik el, ahol tud. A külkeres több nyelvet beszélő fiatalok letagadják diplomájukat, és elmennek olyan állásinterjúkra... csakhogy élni tudjanak.

Talán az jár jobban, aki a saját útját követi, és van elképzelése a jővőjét illetően. Lassan, ugyan, de lépésről-lépésre halad előre, a saját tempójában, a saját általa kialakított vágy elérésében. 

Merthogy aki tényleg szívvel-lélekkel akar dolgozni, annak ez az egy út járható: a saját útja. Mert oktalanság másokra hallgatva olyan dolgokba belevágni, amihez semmi de semmi intuíciónk.