Ma reggel bájolóval keltem. Énekeltem a Dörgedelem van szövegrészt, fújtam a furulán a dallamát. Eksztázisban voltam. Most mondták a szobatársaim hogy én lettem a Vonyító Farkas. Ez az indián nevem. Még mindig jobb mint a Varázsló, Osonó Medve, vagy mint a Görbe Nyíl. Visszatérve, reggeliről pakoltam, takarítottam, és öltöztem. Nekivágtam a pár napja óhajtott túrámnak. Hűvösvölgytől Zugligetig bebarangoltam Buda hegyeit. Négy-öt centis hótakarón másztam fel a Kaán Károly kilátóba, majd onnan le Szépjuhásznénál bevártam Antit, és ketten mentünk fel végül az Erzsébet kilátóhoz.

Sehol se láttam semmit. Hatalmas köd lepte be a várost, ha a szirénák nem emlékeztetnek rá, meg nem mondtam volna hogy a főváros van alattam. Sötétlő erdők, fehér hótakaró mindenütt. Pompás látvány volt. Képeken láttam még lenyűgözőbbet: A Bükk 800 méteres csúcsairól készített fotókat, ahol felhők fölött vannak a csúcsok. Onnan fantasztikus a kilátás. Most egyelőre ez is megérte. Mindenkinek csak ajánlani tudom, menjen, és próbálja meg! Nincs rossz idő, csak emberi lustaság. Minden évszaknak megvan a maga saját kis csodája, amit érdemes felfedezni. Felkészültség kérdése mindez. 

A kilátótól úttalan csapásokon ereszkedtünk-csúsztunk le a Tündér-szikláig, amit meg is emlegetünk még a jövőben. Egyszóval életveszély volt.

Minderről röviden most ennyit.