Amióta ön figyelmeztetett minket, hogy eltűnőben a generáció, amely tanúja volt a történelem legsúlyosabb gaztetteinek, eltelt majdnem húsz év, és feltűnt egy teljesen új nemzedék, amelyiknek már semmi emléke nincs a történelemről. Mi a legjobb módja ön szerint az emlékek, a történelmi tapasztalatok átadásának - az érzelmi hatás vagy a tényeken nyugvó tanítás? Meghatni vagy megértetni?

- Megértetni. Ez nem zárja ki a könnyeket, természetesen. A megértéssel ugyanúgy együtt járhat a sírás és az együttérzés. De az érzelmi ráhatás mindig nagyon veszélyes. Gondoljon csak a filmekre! A filmek hajlamosak fekete-fehér képet adni a világról - miközben színesek, persze. De hajlanak a leegyszerűsítésre. Vannak a jófiúk, vannak a rosszfiúk. És ezekben a filmekben mindig a németek a rosszfiúk, egy népet démonizálnak. Gyűlölnek minket. Németként ezt én valamiféle fenyegetésként élem meg. A németeket úgy láttatják, mint azt a népet, amelyik hajlik az erőszakra, a kínzásra.

- De ha a történelmi tényeket sulykoljuk, akkor ott a veszély, hogy unalommal, közönnyel, sőt elutasítással találjuk szembe magunkat.

- Tökéletesen igaza van, ez valós veszély. És ezért a megértésnek magában kell foglalnia az érzelmeket is. Ez nagyon fontos. A fiatalok - akár az ön generációja - nemcsak azért megy Auschwitzba vagy Dachauba, hogy tanulmányozza a történeti adatokat, de azért is, hogy érzelmileg kapcsolódjon ahhoz a helyhez. Az együttérzés fontos hajtóereje a megértésnek. Odamész nagy várakozásokkal, és amit kapsz, az csak unalmas leírás, ez valóban nem túl célravezető. Az emlékezés egész kultúrájának meg kell változnia, hogy elkerüljük az unalmat és erősítsük az érzelmi oldalt. De közben el kell kerülni a fekete-fehér igazságokat, egy ország, például Németország démonizálását.