Tiszai gyerek a szatymazi képíró

Világhíres, világjáró festője van Szatymaznak. Kossuth Tivadar a bánáti Törökbecséről érkezett hét éve a homokra. Családjával egy impozáns kúriába költözött, itt fest a vászonra macskájával a vállán szürrelisztikus léghajókat, Rubik-kockákat, halászvarsákat és szegedi momentumokat. Tisztelői névsorában ott találjuk Richard Attenborough-t, Geraldin Chaplint és Danilo Kist.
– Csak akkor viselek órát, ha valahová utazom, repülővel, akkor azért nem árt. Egyébként dátumokra, pénzre nem vagyok érzékeny. Autót is keveset vezetek, nincs affinitásom ezekhez a dolgokhoz. Ha valakivel beszélgetek, akkor is kalandozom. Ilyen vagyok – mondja magáról a mester.
Naivnak címkézi a művtöri és a kritika az akadémiát nem végzett alkotókat. Nálunk, főleg művészkörökben van ennek a jelzőnek lekicsinylő kicsengése. Hát még Szegeden: az itteni festőtársadalom nem díjazza a máshonnan jött "naiv" föstőt. Kossuthot ez láthatólag nem zavarja. Bejáratos Európa "jobb" köreibe, festi az E75-ös menti örömbizniszt, Chaplin életét, a szegedi Korzó ürügyén a közállapotokat.
– Boldogít, amikor látom, hogy alig van, aki anélkül megy el a képeim előtt, hogy megállna. Vagy amikor egy svájci galériatulajdonos, idős hölgy, székre ülve hosszasan nézte az egyik vásznat, aztán azt mondta, higgyem el, ő még nem ült repülőgépen, de amikor nézte azt a képet, akkor repült . Odaát, évekkel ezelőtt sokszor beszéltettek az újvidéki meg a belgrádi rádió éjszakai műsoraiban. Egyszer hívtak, hogy személyesen kell találkoznom egy vak emberrel, aki képet akar tőlem venni. Megnyugtattak, hogy ez nem vicc. Az az ember megvett egy képet, és mielőtt választott, részletesen elmeséltette magának, mi van a vásznakon. Az volt a kérése, hogy találkozhasson velem. A találkozón kiderült, hogy a rádióműsorok alapján részletesen ismerte az életrajzomat, a dolgaimat. Bár nem lát, mondta, de tudja a színeimet.
Vagy egy évtizede annak, hogy a Belgrád - Los Angeles repülőjáraton légi árverést rendeztek Kossuth-képekből. Tíz vászon lelt így gazdára.
– A képeimen is összekötni szeretném az embereket, nem szétválasztani. Elszomorítnak a háborúk, a megosztottság. Sokáig nem hittem el, hogy léteznek rossz emberek. Mert alapjában szeretem őket, jót látok bennük. De az utóbbi évtizedben... Amikor festek, hallgatom a rádiót, sok adót hallgatok felváltva. Sokszor kihallom a műsorokból, na, már megint valaki el akart adni valamit... Ezek az információk is átmennek a vászonra valahogy. Tiszai gyerek vagyok, sok évvel ezelőtt készítettem egy szemetes, kólásflakonos képet a Tiszáról, és akkor tessék, itt vannak ezek a dolgok, mint a legutóbbi szennyezések. Ezek a dolgok, meg a háború, amik megkavarnak, magzavarnak. Mégis azt hiszem, kifizetődő jónak lenni. Előbb utóbb, ha nem is én, de a gyerekeim, akiket így tanítok, jól járnak, visszakapják.