útálom a hétfőt! mondta Garfield. Pláne ha korán kell kelni, meg még vért is kell adni. De azért próbáltuk úgy feldobni hogy legyen benne ez meg az. Mondjuk találkozás a buszon egy nagyon kedvelt személlyel, meg dobhatjuk még egy lapáttal, ha sikerül vele egy sétát is megtenni kéz a kézben.

Volt véradás is, de előte még meglepetés vendéggként ott volt a volt matektanárnéni, egy volt osztálytársam, és gy. aki elhúzott előttem a Szentháromság utca aszfaltján. Ki kellett mennem az ajtón egy negyedórára, mert nem bírtam az emberi bűzt elviselni. Ettől undorodom a legjobban. Ha egy embertömeg nyomorog egy szűk váróban. pfff

Sokkal jobb volt odakinn az esőben, bámulni a nagyvárosi forgatagot, az épületeket, az embereket, az autókat. Itt futottak belém ismerős, kedves arcok :)

Odabenn is meglepetések értek: letegezett a nővér. Hűűű. Kifele sétálva jöttek elő a régi emlékek, gyerekkor, klinika, és az örökös magázások. A kezelődokimon kívül szinte mindenki magázott. Furcsa volt. Élveztem, hogy felnőttként kezeltek. De lehet hogy csak nem akarták észrevenni gyerek mivoltomat. Nem tudom.

a múlt...

Mostanában furán érzem magam. Kezdenek előjönni a régi érzések a klinikával kapcsolatban. Bizakodó, de nem tudom bízom e az orvosokban. Kórház. Ízlelgetem a szó darabjait. Nem tetszik. Emlékszem dolgokra régről, nagyon régről.

Egy időben votl egy fiatal lány, akivel sokat eljátszottunk a kórteremben. Ágyak felett és alatt ugráltunk, szaladgáltunk, örömteli volt az élet. Az ágyát mindig is irigyeltem: a fal melett volt helye. Közel az ablakhoz. Én Mellette egy ággyal vagy közvetlenül mellette választottam ágyat. Ideálisnak tűnt, mert ide sütött be a legjobban a nap. Elég messze volt a terem végétől, és a csúnya nagy bácsiktól. A bácsik átvedlettek kedvessé egy idő után. Kártyázni tanítottak. Szinte mindenre. kár hogy elfelejtettem.  ÚGy megtanítottak, hogy egy idő után én vertem el őket., Persze egy kcsit csaltam, de hát ennyi kell. Emlékszem egy hatalmas kacagásra, azt hiszem nyertem. Ekkor jöttek be a vizites orvosok. Nohát, aki így tud nevetni az nem beteg!!! Nem is voltam. A kórházi légkör tett beteggé. A gyerektelenség, és az unalom. Emlékszem már tudhattam olvasni, mert több tucat képregény sorakozott az ágyam melletti széken. Mindig olvastam valamit. Vagy keresztrejtvényt fejtettem. Tudod olyan Donald kacsásat, Garfieldeset. Azt szerettem nagyon.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor műtét napján levágták a fülem környéki hajat, megborotváltak, éhes voltam és izgatott. Tele voltam félelemmel, és hősködni akarással. Ügyesen felfeküdtem a betegszállító ágyra. A fejemet előrebillentettem tudni akartam hova visznek. Várakozás a bűvös lengőajtó előtt, majd betoltak a titkos helyre. Hatalmas nagy lámpa a plafonon, átfeküdtem a másik asztalra, orromra maszkot húztak, befecskendezik az altatót, és legbelül rámtör a küzdeni akarás, én akkor se fogok elaludni. Már csak azért is ellenállok. Oldalra fordítják a fejem, hogy rámterítik a kivágott zöld kendőt, és lassan lehunyom a szemem. Vége az ellenállásnak.

Olyan ez, mint az állatok küzdelme a kés ellen. Oktalan, és félelemmel teli. Nem tehetsz semmit, mégis tudod hogy meg kell tenned, a belső ösztönök működésbe lépnek.

Ébredés másnap délelőtt. Isszonyú nehéznek érzem mindennem. Szememet zavarja az áradó világosság, pislogva nyitom ki, és szeretném eltakarni. De nem bírom emelni a kezem. Ballomon egy kéztartófa biztosítja hogy ne rángassam szét az infúziót. Fejem be van pólyálva mint a török basa. Körbe-körbe van tekerve és nem mozgathatom. Szeretnék felkelni, forrón éget alattam az ágy, Nem bírom a nyomást, a fájdalmat, az ifúziós tű belém ragadását. Pisilnem kell, hideg üvegbe kell betenni, és csinálni. Nem akarom hogy anyu elmenjen. Egy idő után már nem beszélünk semmit, de akkor se akarom. Elmegy, mert mennie kell, és én nem tehetek semmit. Be vagyok kötözve ebbe az ágyba. Éjjel nehezen alszom el. Odakinn nővérek és betegek tévéznek. Nézik a kékfényt. Aztán elnyom az álom.

Hófehér falak, köpenyegek, zöld sapkás műtősök, hatalmas lengőajtók, tolóágy, hatalmas kórterem vaságyakkal.  Egy nagy ablak a folyossó végén: kedvenc ablakom. Innen repültek be a madárhangok, az éjszaka közlekedő város zaja, a napfény, maga a külvilági mozgalmas élet. Sóvárgás kifelé, nagy lélegzés lefele a szűk lépcsőházban. Szinte rohanok ki a szabadba, amit oly rég láttam. Zöldet látni, köntös nélküli életet, lyukasztott nyakú bácsik, és szigorú nővérek nélküli életet akartam. Aztán odakinn kicsit csalódtam, hónapok teltek el, a nyári meleg alábbhagyott, hideg ősz szele sepert végig az avaron. Hetek a gyerekkoromból.

Remélem hogy pár napnál tovább nem tartanak benn. De ki tudja? Lehet hogy egy hét is lesz...