Ezekről Társadalomtudomány címzetű órán bélabá sokat beszélt, így most megérdemel egy bejegyzést, avégett mert mostanság igen nagy fontosságot kapott ez éltemben. Az alább közölt szócikk lopott anyag innen. Erősen szelektáltam is pont emiatt, mert nem tartotam fontosnak bizonyos részeket. (a vallásos részt)

A temperamentum

Temperamentumunkat később a nevelés, az iskola, az élettapasztalatok, a környezet és úgy emberi, mint lelki célok befolyásolják. Hippokratész 2400 évvel ezelőtt gondolta ki a temperamentumok máig legjobb elméletét. Négy alapkategória van: a szangvinikus, az erősen kifelé forduló üzletember típus, – a kolerikus, kifelé forduló erős akaratú vezér típus, a melankolikus, befelé forduló perfekcionista (a tökéletességre törekvő), és a flegmatikus, rendkívül befelé forduló, passzív ember. Ezt az elméletet tanítják még ma is, az eredetihez nagyon hasonló formában. Talán azt fontos hozzátennünk, hogy egy ember sem tartozik kizárólag egy kategóriába, hanem kettőből, háromból is egyesít magában vonásokat. Világos, hiszen testileg is hasonlítunk mindkét szülőhöz.

A legtöbb emberben egyféle temperamentum az uralkodó, amit más vonások is kiegészítenek. Nem szokatlan, ha valaki 80%-ban szangvinikus és 20%-ban flegmatikus – vagy 70%-ban kolerikus és 30%-ban melankolikus. Számtalan különféle lehetőség van. Az egyik férfi, akit kezeltem, 60 %-ban szangvinikus, 20%-ban melankolikus és 20%-ban flegmatikus volt.

A szangvinikus temperamentum és a búskomorság

A szangvinikus temperamentumú ember szívélyes, barátságos, társas személyiség, aki másokat mágnesként vonz. Jó szónok, gondtalan optimista, a társaság középpontja. Nagyvonalú és együtt érző környezetével szemben, megérzi mások hangulatát és érzelmeit, de van néhány gyenge pontja is. Gyenge akaratú, érzései nem stabilak, robbanékony, nyughatatlan és egoista. Fiatalságában sikerekkel biztatják, de ezeknek a várakozásoknak ritkán felel meg. A fárasztó, pepecselő munkával sok nehézsége van, hiányzik belőle a belső nyugalom. Bátorsága mögött gyakran bizonytalanság és félelem rejtőzik. A szangvinikusok jó üzletemberek, szónokok, színészek és néha vezető személyiségek is. A szangvinikus ember ritkán letört, ha társaságban van. Annyira figyel másokra, hogy ha csak rájuk tekint, már megváltozik a hangulata és mosolyog. A búskomorság szinte mindig csak magányában tör rá. Kellemes vonása az a képessége, hogy élvezi a jelen pillanatot. Nem néz vissza a múlt örömtelen tapasztalataira és nem okoz gondot neki az ismeretlen jövő sem.

A legjobb példa erre egy kedves szangvinikus barátom. Utazás közben munkámról beszélgettünk. Őszintén mondta: „Tudod, nekem nem sok dolgom volt a búskomorsággal, bizonyára, mert Isten olyan jó volt hozzám. Nem is tudok visszaemlékezni igazi problémákra, vagy nehézségekre.” Csodálkoztam ezeken a szavain, mert jól ismertem őt.

Közel 40 évesen fejezte be a középiskolát, mert elmenekült otthonról és tengerész lett. Közben megházasodott, 2 gyermeke született, aztán az egyik meghalt egy nagyon ritka betegségben. Felesége ezt nem tudta elviselni, néhány boldogtalan év után elvált tőle és újra férjhez ment. Barátom hat éve egyedül él. Csak egy szangvinikus beszélhetett így az életéről: „Sohasem voltak valódi problémáim.”

Mennyivel kevesebb lenne a depressziós, ha minden ember tartozzon bármelyik temperamentumhoz – így gondolkozna! Sok fegyelmezetlen szangvinikus 30 vagy 40 éves korában búskomorrá lesz. Gyenge akaratuk és hiányzó önuralmuk miatt meglehetősen keveset produkálnak, emiatt bosszankodnak és csalódottak. Ebben a korban kövérségre hajlamosak, mert nem képesek a nyalánkságoknak ellenállni. Ez is befolyásolja önbecsülésüket, és erősíti bennük a depresszióra való hajlamot. Még ha általában felvidulnak is mások társaságában, depressziójuk erősödik. Pán Péterrel – aki soha nem kíván felnőni – szokás összefüggésbe hozni ezt az alkatot. Bár szeretik és vonzónak találják őket, nem lehet megbízni bennük, mert gyenge jelleműek. Ha ezek a kedves, gyerekes szangvinikus emberek tudatára ébrednek saját felszínességüknek, akkor növekszik bizonytalanságuk. Védekeznek és érzékenyen reagálnak, ha nem veszik őket eléggé figyelembe vagy kritikát kapnak. Gondolataik a körül forognak, hogy ugyan mit gondolhatnak felőlük mások.

Ezután nemegyszer önsajnálatba merülnek, és depresszívvé lesznek. Néha szemrehányást tesznek, hogy túl elnézőek voltak velük gyermekkorukban és ezért nem tanultak önfegyelmet. Nagyon nehezükre esik magukban keresni a hibát, azt beismerni és arra törekedni, hogy a Szent Szellem betöltse őket. Pedig erre nagy szükségük volna azért, hogy jellemük megszilárduljon. Ha problémájukat nem reálisan mérik fel és nem tanulnak meg Szellem szerint járni, egy ideig ingadoznak a depresszív és vidám hangulatok között, míg végül beállnak arra, hogy az élet dolgait komolytalanul vegyék; ebből adódóan pedig adottságaiknál sokkal gyengébben telesítenek.

 

A kolerikus és a búskomorság

A kolerikus temperamentum aktív, gyakorlatias emberekre jellemző. Van erős akaratuk, született vezér alkatúak és nagyon optimisták. Tele vannak tervekkel, célokkal és ezeket általában következetesen el is érik. Ha sokra is viszik az életben, természetük szerint komoly gyengéik is vannak. A kolerikus fölényes, heves, könnyen felindul, és hajlamos keménységre, irgalmatlanságra. Senki nem tud olyan élesen szarkasztikus és keserűen csipkelődő lenni mint a kolerikus. Jól tud felügyelni dolgokra, harcolni egy ügyért és parancsokat osztogatni; jó politikus és szervező, de precíz, odafigyelést igénylő munkára nem alkalmas.

A kolerikus ritkán depressziós, mivel aktív és céltudatos, és mindig tíz különféle terve van egyszerre. Ha az egyik nem sikerül, csalódottsága rövid ideig tart, és gyorsan egy másik feladat felé fordul. A kolerikus boldog, ha el van foglalva, így kevés ideje marad a depresszióra. Leginkább az frusztrálja (bénítja, keseríti), hogy kevés a nap 24 órája, valamennyi terve véghezviteléhez.

Elutasítás és sértés – amelyek más temperamentumú embereknél gyakran kiváltják a depressziót – a kolerikust nem hozzák zavarba. Vastag a bőre, természete szerint öntudatos és független, ritkán vágyik más ember társaságára. Ahelyett hogy önmagát sajnálná, máris új ötletei vannak. A különböző temperamentumok közül érzelmileg ő a legkevésbé fejlett. Ezért kevés érzelmi ingadozáson megy át. Bár hirtelen lesz ingerült, önmagát kevéssé sajnálja, inkább másokon éli ki dühét. Mivel nem szokta megérezni, mit gondolnak róla, a mások vélekedése által okozott depresszióra nem hajlamos. Ha a kolerikusnak valaha harca van a búskomorsággal, ez csalódások sorozata után vagy nyugdíjazásakor történik. 30-40 éves korában gyakran beteges túlaktivitás fejlődik ki benne, egyik ötlete kergeti a másikat. Ezt a depresszió okaként is említettük már. Gőgje és keménysége miatt gyakran nem gyümölcsöző az élete, mivel mindent maga akar tenni a Szent Szellem nélkül. Ha sikeresen veti be magát a hit vonalán, büszkesége akadályozza a szellemi látásban, és emberi indítékait ritkán ismeri fel.

 

A melankolikus és a búskomorság

A melankolikus a leggazdagabb temperamentum. Nemcsak rendkívül tehetséges és fejlett az esztétikai érzéke, hanem az érzelmi skála minden árnyalatát is képes átélni. Érzelmileg sérülékeny típus, hajlik a búskomorságra. A világ jó néhány zsenije volt melankolikus, akik kétségbeesésükben apatikussá és terméketlenné válva tékozolták el adottságaikat. Ez annyira nyilvánvaló, hogy az antik világban a melankólia és a depresszió ugyanazt jelentette.

A melankolikus temperamentumú emberek általában a legtehetségesebbek. A melankolikus a természete szerint nagyon érzékeny, művészetek iránt fogékony, perfekcionista, hajlik az analizálásra és önfeláldozó. Rendszerint visszafogott, ritkán állítja magát középpontba, de nagyon hűséges barát. Mégis, gyakran szeszélyes, kritikus, pesszimista és önmaga körül forog. A legtöbb nagy művész, zeneszerző, filozófus, feltaláló és tudós melankolikus típus.

Bár mindenki magának árt a gondolataival, senki sem reagál érzékenyebben, mint a melankolikus. Teremtőképességéhez tartozik az is, hogy a dolgokat rendkívül plasztikusan és elevenen tudja elképzelni. Mivel a melankolikus természete szerint szeszélyes, hangulatait spontán dolognak tartja. Ezek, mint már láttuk, közvetlenül a gondolati szerkezetből indulnak ki. Ha a melankolikus őrizkedik a gondolati bűnöktől, amilyen a harag, a bosszankodás, az önvád és az önsajnálat, nem fog áldozatul esni depressziós hajlamának.

Egy, a fiaimmal kapcsolatos eset teszi világossá, milyen erős hatással vannak gondolataink a hangulatunkra. Egyik vasárnap este – mint az megannyi szerető szülőnél hasonlóképpen történik – emlékeztettük gyermekeinket, hogy másnap, iskola lévén, korán kell felkelniük. Egyhangúlag törtek ki: „Muszáj holnap iskolába mennünk?” Atyai türelemmel hordoztam el morgásukat és ágyba küldtem őket. Persze hétfőn reggel rossz hangulatban ébredtek. Sajnáltam azt a tanárt, akinek ezután bajlódnia kellett velük.

A következő héten ugyanazok a fiúk este ugyanabban az ágyban feküdtek. Amikor betakartam őket, ezúttal arra emlékeztettem őket, hogy másnap azért kell korán felkelniük, mert kirándulni megyünk. Elképzelhetitek azt az örömujjongást. Másnap reggel mindketten frissen ugrottak ki az ágyból, és izgatottan várták a kirándulást. Egyetlen héten belül micsoda hangulatváltozás! Szemük ragyogott, anyagcseréjük is jobban működött, és az egész világ örvendetesnek látszott, mert belső beállítottságuk pozitív volt.

Ha a melankolikus felismeri, milyen erősen befolyásolja hangulatait a tudatalatti, az Úr segítségét fogja kérni, hogy gondolatainak pozitív irányt adjon, Nehéz volna megmondani, hogy a melankolikus életének mely fázisában lesz leghamarabb kedélybeteg. Általában már gyermekkorában megmutatkozik kedvetlensége. Ha Isten nem változtatja ezt meg benne, valószínűleg egész életén végigkísérik a borongós hangulatok. Mivel túl érzékeny és énközpontú, sok mindent hamisan értelmez, és néha eluralkodik rajta az az elképzelés, hogy őt nem szeretik vagy kinevetik.

Egyszer a feleségemmel és egy keresztyén kollégium vezetőjével vendéglőben ebédeltünk. Hirtelen asztalunkhoz lépett egy sötét arcú fiatalember és így szólt: „Bocsánat, hogy megkérdezem, de nem rajtam nevettek az imént?” Először megnémultunk a megdöbbenéstől, aztán ezt mondtam neki: „Fiatalember, most látom életemben először.” Bocsánatot kért és elment. Végiggondolva a dolgot rájöttünk, hogy valóban nevettünk, sőt abba az irányba is néztünk ahol ő ült. Így lehetett a fiatalembernek az a benyomása, hogy kinevettük őt.

 

Melankolikus perfekcionisták

Sok melankolikus azért lesz búskomor, mert perfekcionista (tökéletességre törő), vagyis csak a tökéletes elég jó neki. Sok embernek jót tenne, ha perfekcionista irányultságú lenne, de az igazi perfekcionista épp ez által szerencsétlen. Először is általa felállított, tökéletes mércével méri magát, és kétségbeesik, ha nem tudja teljesíteni. Meg sem fordul a fejében, hogy ez a mérték túl magas, és senki sem tud eszerint élni. Ő ezt tartja reálisnak.

A perfekcionista nagyon lelkiismeretes, megbízhatónak és pontosnak tartja magát. Ennek a mércének még a saját barátai sem felelnek meg, ami egy okkal több, hogy búskomor legyen. Szigorú és nem tűri, hogy a legkisebb mértékben eltérjenek az ő mércéjétől. A perfekcionizmusra hajló melankolikus szívből szeretheti gyermekeit, ám miattuk is lehet depressziós. A gyermekek nem ragaszkodnak a szabályokhoz és mitsem lehet náluk előre látni. Saját elképzeléseiket követik. Kevéssé alkalmazkodó melankolikus szülők nehezen fogadják ezt el és esetleg depresszívvé lesznek.

A melankolikus anya ambivalensen (ellentétes érzelmekkel) viselkedhet gyermekeivel, azaz egyszerre néz rájuk szeretettel, valamint haraggal és keserűséggel. Minden anyát felbosszant az a gondatlan és szemtelen gyerek, aki nedves tornacipőben fut végig a konyhán, de egy melankolikus temperamentumút különösen. Talán leány korában le sem tudott feküdni addig, míg a cipőket a helyükre nem tette és a fürdőszobát ki nem takarította. A gyermekek ezt a rendet azonnal feje tetejére állítják, amit a tökéletes rendre törekvő perfekcionisták nehezen viselnek el. Bosszankodnak azon, mily kevéssé rendesek a többiek, és sajnálják magukat, mivel csak nekik vannak magas igényeik. Az ilyen gondolkozásmód mindig depresszióba visz.

Nem akarunk igazságtalanok lenni a melankolikusokkal szemben, hiszen önmagukat ugyanolyan kritikusan nézik, mint másokat. Ezért gyermekségüktől fogva hamis képük van magukról. A más temperamentumúakkal szemben, ők idős korukra sem tanulják meg, hogy igent mondjanak önmagukra. Így depressziós fázisaik egyre sűrűbben jelentkeznek. Ha gyermekkorukban hangot adhatlak kritikájuknak, felnőtt korukban is hajlamosak erre. A negatívumok minden alkalommal sötétebbek lesznek.

A kritikus emberek soha nem boldogok! Láttam egy példát erre. Mielőtt beszálltunk a repülőbe, hirtelen panaszkodni kezdett az ellenőr, hogy ennek a repülőtársaságnak az utasai „hanyagok, rendetlenek és hálátlanok.” Egy ideig tűrtem, aztán nagyon barátságosan rámosolyogtam – (egy mosoly kíséretében mindent megmondhat az ember) –, és így szóltam: „Ön nagyon boldogtalan lehet.” Zavartan nézett rám és így felelt: „Miért mondja ezt?” „Mivel olyan kritikus. Aki mindenben hibát talál, az soha nem boldog.” Miután csomagomat átvizsgálta, rám nézett: „Nagyon köszönöm, erre szükségem volt.” Csodálkoztam, amikor a következő utashoz ezekkel a szavakkal fordult oda: „Jó napot, hogy van? Kedves, hogy velünk repül.” Nem tudom meddig segít rajta ez az élmény de arról meg vagyok győződve, hogy rajta áll, boldog-e vagy boldogtalan, attól függően, ahogyan az emberekről gondolkodik és velük beszél.

A melankolikusok nemcsak hajlíthatatlan perfekcionisták és lelkiismeretes emberek, de nagyon alacsony a félelem és feszültségküszöbük is. Nyugati életstílusunk inkább árt nekik. Miután túlzott aktivitásra hajló „kolerikus” társadalomban élünk, itt nem lesznek boldogok, amint ezt dr. Paul Tournier kifejti „Betegség és életproblémák” c. könyvében. Nyilvánvaló, hogy a mi Krisztus evangéliumától legerősebben befolyásolt kultúránk többnyire kolerikus embereket formál. Jellemző ez a teuton, északi fajra, ahol a kolerikus temperamentum az uralkodó. Ilyen alkatú emberek Skandináviában, Németországban, részben Franciaországban, Írországban és Angliában élnek, tehát azokban az országokban, ahonnan a legtöbb amerikai telepes származik. Nehezen lehetne bizonyítani, de mégis úgy látszik, hogy a legbátrabb, legügyesebb és legkolerikusabb európaiak végül Amerikában telepedtek le. Ennek következtében utódaik is jórészt kolerikus, aktivitásra törekvő emberek, és talán ez az oka, hogy társadalmunk iparosodó, céltudatos és törekszik a gyorsaságra. A melankolikusnak ez az atmoszféra nem a legmegfelelőbb, hiszen őt nem érdekli a mennyiség, inkább a minőség és a tökéletesség. Gyakran halljuk a melankolikus üzletember panaszait: „Egyszerűen nincs időm arra, hogy gondosan dolgozzam.”

Ez talán megmagyarázhatná, miért van olyan sok hippi, akik kivonulnak a társadalomból. Elutasítják gyilkos tempóját, mint idealisták látják tökéletlenségét, és egy passzívabb kultúrára vágynak. Talán ez az oka, hogy némelyek olyan társadalmi rendszer mellé állnak, amely passzivitásra kárhoztatja az embereket, ellentétben a szabad piaccal, ami véleményük szerint mindenkit aktivitásba hajszol. Újra meg újra megfigyeltem, hogy azok a fiatalok, akik a társadalom perifériájára kerültek, nagyon érzékenyek, tehetségesek és idealisták, de inkább visszavonulnak, minthogy komolyan törekedjenek a társadalom megváltoztatására. Dr. Tournier írja, hogy néhány hindu és keleti kultúra többre értékeli a misztikus vagy passzív embert. Így lett Mahatma Ghandi nemzeti hőssé és böjtölése a passzív ellenállás szimbólumává. Ezzel ellentétben a nyugati világ a dinamikus és teljesítmény centrikus kolerikust dicsőíti. Bármi legyen is az ok, mai életünk őrült tempója megerősíti a melankolikus hajlamát a depresszióra.

 

Hajlam önfeláldozásra és az élet megnehezítésére?

E kétféle irányultság a melankolikus jellemző ismertetőjele. Ha nem ügyel, valószínűleg áldozatává lesz ezeknek a hajlamainak. Általában a legnehezebb és legmegerőltetőbb munkahelyet választja. Ha úgy látszik, másoknak több sikerük van, vagy híresebbek lesznek, akkor sajnálja magát, hogy az ő útja mindig hegynek fölfelé vezet. Nem látja reálisan, hogy ő maga választott olyan utat, amely megköveteli az önfeláldozást. Mivel a melankolikusnak mindig van kifogása, ez megerősíti negatív gondolatait és végül kétségbe ejti. 

 

A melankolikus teremtő ereje

A melankolikusnak rendkívüli képzelőereje van. Ha – helyesen felismerte, hogy érzéseit azok a képek határozzák meg, amelyeket önmagáról és környezetéről alakít ki magában, akkor a gyógyulás útjára lépett, és további depressziós fázisokat kerülhet el. Azért fenyegeti az a veszély, hogy búskomorrá lesz, mert teremtő fantáziáját mindig romboló módon veti be: negatív dolgokat gondol, sajnálja, tehetetlennek és kétségbeesettnek érzi magát. Ha olyasmin gondolkodna, ami Istennek tetszik, az javítaná a hangulatát, kiegyensúlyozottabbá tenné és segítene, hogy elkerülje a depressziót.