Egyik reggelen pár óra múlva arra eszméltem fel, hogy a lábamat nézem, és eszembe jutott mit is álmodtam aznap éjjel.

Lehajoltam és elképedve néztem, hogy kövek tapadnak a talpamhoz. A lábfejem ki se látszik már, egyre magasodok, és nehezedik a lábam. Megállok, és leülök. Két kézzel morzsolgatom a lábamról, és mint könnyen máló apró kődarabok hullnak ki a markomból. Végül a talpam tiszta lett, de a lábujjaim még mindig nem látszódnak. Szép finoman leszedem a köveket, és elborzadok a látványtól. A lábujjak meg vannak roncsolódva. Vérző csonkok lógnak ki a lábfejtől, nyomokban kődarabok formáját felvéve. Ennek ellenére mégis járok. Nem érzek fizikai fájdalmat. Csak a lelkemnek fáj ott belül a látvány, testem fogyatékossága. Fiatalságom büszke vára, test kultuszom szétrobbant.

Már nem álom, éber gondolkozás elalvás előtt. Régi magyar tanáromat láttom magam előtt. Sántikálva húzza-vonja jobbik lábát maga után. Ironikus, hogy gyakorta végig bicegett Szegeden a Kálvária sugárúton. Vajon én is erre a sorsra jutok? Sánta kutya, ez lesz az új nevem. És huss. Elszállnak az álmaim, vágyaim, fizikai erőm hogy elérjek oda, ahova ember ritkán teszi be a lábát. És huss. Nincs többé kifulladás, vért izzadás, szenvedés, csak fájdalom. Fizikai és lelki. Vajon? kérdőjel az egész.

Igen, tudom hogy hülyén hangzik, de ez pontosan olyan helyzet, mint mikor találkozód lenne valakivel és akarva, akaratlanul elkezdesz agyalni. Vajon eljön?