Esik eső, szép csendesen csöpörög,
Rózsa Sándor a kocsmába bezörög.
"-Kocsmárosné, bort hozzon az asztalra,
Legszöbb lányát állítsa ki strázsára!"

"-Édösanyám stázsa kislány nem löszök,
Amott gyünnek a fegyveres vitézök!'
Rózsa Sándor se vötte ezt tréfára,
Fölkapott az almás deres lovára.

Lova, lova, lova viszi messzire,
Igyenöst a kerek erdő mélyibe,
Lova lába mögbotlott egy gödörbe,
Ott fogták el Rózsa Sándort örökre.

Rózsa Sándort föltötték a szekérre,
Úgy vitték a városbíró elébe,
Városbíró, üzeni a kapitány:
"- Rúzsa Sándor, nem ül többet paripán."

Megüzenem én a zsandár uraknak,
Jó gondját viseljék az én lovamnak!
Hej te, hej te, azt a betyár mindenit!
Lovát félti, s nem a maga életit.