"Nagytátoka, minák hínnak nünköt, csángónak?
Álmásélem.
Az én nagytátámnak es a nagytátája máséltá, hogy réges-régen egyszer, úgy vot, hogy az ámberek ál térták z’Istántől, s pogányakat térgyülvál imádkoztak. S látta z’Istán, hogy jó népjá álfordult tőllá, nagy szározzságot küdött riájuk, s hét ásztándöig nám vot ásö, s olyan innység vot, hogy a jó nép hasszu utnak kált. S házaikat, vagyonukat álárulták az idágenyeknák, kaptak értá lovakat, ünöket, kácskéket, hogy legyen tájük a gyármekeknák, s hogy húzzák a nagy kortos szákereket. S filjékbá az ágésziknák cságöket raktak, hogy ha ál másszebbedná valaki, tugya, hogy márrá mennák a többiák, hogy örökki mág kapják egymást. Ha a bornyúcska vagy a kácská ál futkározznak, akkor tutták, hul kárássék őket a gazdája, mát annyiszar csánget a fül, hányszor mágmazdultak. Ottoti-es, örökké teszünk a filjékbá csángöt.
Menták hasszú, hasszú utan, hályát találni magiknak a világba. S ahogy menták, ügy csöngátet, hogy csánglet töllük az út, ahul menták. S ha idágeny néppekvál találkoztak, azok montták, itt jönnák a cságösák, nincs hályük a világba suhult, ál hagyta az Istánük, mát annák hirá ment az idágenyák között es. S mikor mázőn menták, mikor árdöbá. S imádkoztak az Istánhez, bocsássa meg vétküket. S ugy fogatkazttak, hogy többát soha-soha ál nám hagyák öt, hakármi es legyen. S ságécssá mág öket, hogy hályát találjanak a világba. S hul álfáradtak ott mág-mág álltak, s ásme álindultak. S votak bátágek, örágek, kik nám tuttak annyit menni étlán-szonnyan, s lá-lá maradtak. Eccer csak jötták árráfálé s mág látták a Hegyeskét, s a patakot, dá akkor nagyobb vót mind most. Látták Szinyiszlot, Kálvárt, Bércet. Akkor tutták, hogy ázt Istán tárámtetá nákük. S akkor a lovakat ki kötték. Itt van víz, árdő s mázö es. Álljunk mág itt. Mondta egy ember, a vázátő, úgy hitták Gábor, s annak vot egy fia, az-es Gábor vot. A fia azt akarta, mennyánák még, dá az örág sajnálta a gyárekeket s a bátágeket, s az örágeket, s úgy gondolta, azét van ott a három domb, mát Istán jált adott, hogy itt ájjanak mág. Mát móntta vala az örág apja, ki utközbá mág hot. Addig menny, fiam, máddig három dombot nám látsz, oda hályázd népünket, s minden dombra épits e kápolnát, s minden ásztándöbá misézátek bánnük, s ámlékezzátek, hogy minák káltünk utnak. Z’örág úgy gondolta, itt marad. A fia akkor hátul ment a három dombon, s álvittá másik nép fálét. A gyengébbák ott mardtak, válá, az örágeskébb Gáborval. S akkor azok, kik itt marattak, ál osztatták közötik a fődát, kinák mánnyi gyármeká vot, s akkar gazdálkodtak. Minden dombra csántok egy szent otárt, s egyátt a faluba es. Dá árőst nyomoruság vót, mát a papecskájuk ulyan bátág vót, s nám vót másik papjuk. Mikor mághot a pap, akkor áröst bögött mindenki, s a papnak a hót kázivál felkánték a gyiákot, hogy legyen papjuk, mát mást nám kaptak. S utána es sok, sok ásztándáig kérencselták a szent pápátol magyar papecskát, nám küdött nákik, mát ott, Magyarfödön is felettá kicsi vot bálőlük. Küdött nákük, áma ulyan idágeny papokat, dá árőst fájlalta nép, mát nám értették őket.
Azét, épitteták házakot körpicsbol, s ulyanak votak, mint egy nagy család. S ásténként esszá ülták s’másélták, s’énákelták. Az örág vázátő minden ástá siratta fiát. S ulyan sirató énákeket énákelt, hogy a fák-es mág sajnálták, s álvitték a hangját oda másszáségba, hul a fia még kárástá hályét. S mikor hallta apja énákit, mágáset a szivá, s visszaindult embereivel a hegyen visszafálé. S úgy találtak vissza, hogy mássziről hallták az állatok csángöit. S mikor vissza érták, mondták az emberek: necsakk, vissza jötták, mág találtak nünköt. A csángöket. Akkor az apja oda adta nákik a dombon túli hályát, hol az örág sok-sok könnyáiből, patak fakadt a födből. S álnávázték Sóspataknak azt a hályát. S így csángösáknák hittak akkor régen a szomszéd népák, mát a hírünk serényábbán futtat, mind a szél, s a csángöink áröst hiressák votak. Itt a végá s fuss ál vála, lá Návérbá."