Egyik nap este a Mathiasban Zsuzsa és Előd előadta, hogy szeretnének elmenni Torockóra rokonozni. Megkérdezték hogy ki akarna még elmenni. Isti elintézett mindent, buszt nézett, sátort ajánlott fel, tanácsokat osztogatott. A többiek közül senki nem vállalta be rajtam kívül a dolgot. Későn bandukoltunk haza a Klinikák utcáján volt Mikó utcán talán? A jó öreg Hasdeura. sok éjszakát bandukoltunk így át. Az biztos hogy az utolsó héten történt, szombaton 27-én volt az Irish Music Pubban a búcsú koncert, tehát egy olyan kedd-szerdai napra eshetett ez a dolog. Délelőtt gyors reggeli a többiekkel, rohanás kaját készíteni, berámolni a legszükségesebbeket, sátort átvenni, és kikerülni az Autóbusz pályaudvarra. Azt tudom hogy sietve elindultam a nagy zsákommal, de cska a Színházig jutottam el. Itt már kétségbe voltam esve, hogy jaj milesz ha lekésem az enyedi buszt. Taxiba pattantam, amit eredetileg nem akartam, mivel erősen fogyott a pénzem. -utolsó hét-

A taxis nem is a fő pályaudvarra vitt, hanem valami hotelhez, és azt állította hogy ez is buszpályaudvar. Jó mérges is voltma hogy járatja velem a bolondját. Végül időben kikerültem. Elődék utánam érkeztek meg szintén taxival, kényelmesen. Vártunk. Elég balkáni a pályaudvar, a szegedihez tudom csak hasonlítani.  De nem tetszett. Sok a kéregető, lepusztultság mindenhol. Itt ilyen kis busztársaságok vannak, ezért nincs azt hiszem egységes menetrend.

Ajúúúúúd. Mercí Christiáááán. Ezek a szavak maradtak meg az információs pultnál való kérdezősködésből. Előd meg kérdezte h mikor és honnan indul Enyedre busz. Benntről hívtak egy angolul tudó srácot. Vártunk egy darabot, a büfében -ami elég drága- vettem egy ásványvizet. Hulla szomjas voltam, és fogalmam se volt róla hogy hol fogok éjszakázni. Kellemes tavaszias meleg idő volt. A buszon egy kis kavarodás után megtaláltam a helyem. Egy csinos fiatal román lány mellé kerültem. Később kiderült tudott angolul enyedig vele beszélgettem. Az volt a durva hogy ő kezdeményezett, és tán tetszettem is neki. Szó mi szó nem szívesen szálltam le a buszról Enyedről. De hát célok... A busz elindulása előtt jött egy ikonárus. Szinte minden vallásos ember vett egy ilyen ikont, a lány is vett egyet. Én nem. Spórolni, spórolni! Gondoltam magambna, pedig sajnáltam én is azt a szerencsétlent aki ebből élt meg. Kínosan is éreztem magam, hogy visszaadom az ikonocskát. Az úton próbáltam románul elmondani az utazásom színhelyét. Csak hát a Székelykőt a románok nem hiszem hogy ismerik. Sebaj. Én mindent megpróbáltam Poiána Secui, Stone of Székely... meg ilyenek. Nem ismerte. két kultúra között. :)

Enyeden a vár előtt, egy parkolóban tett le a busz, itt elődnek volt egy ismerőse, aki itt élt és azt hiszem ügyvéd is volt. Hozzájuk mentünk el megebédelni. Nagyon finom ebédet fogyasztottunk itt el, még mindig kínosan éreztem magam hogy egy rokoni találkozó kellős közepébe csöppentem akaratomon kívül. De csak Torockóra és a Székelykőre gondoltam mindegyre. Áfonya lekváros palacsintából teleettem magam, majd a jóebéd után elmentünk várost nézni. Körbesétáltuk a várost, beszélgettünk a szokásos magyar helyzetről, iskolakérdésről. Kicsit már untam hogy mindenhol erről kell beszélni. De mindenképp érdekes volt. Nagyenyed elsős néprajzosként erről a kisvárosról adtam le egy előadást. Híres borászatáról, két fűzfájáról, Pápai Páriz Ferencről és a Bethlen Gábor kollégiumról. Kár hogy a vár úgy le van pusztulva. Igazán kár, hogy a bástyákra nem lehet felmenni. A volt piactére helyére ortodox templomot építettek a románok. A katolikus templom előterébe lehetett csak belépni, egyébként meg vasrácsozat zárja el az érdeklődő tekinteteket, mint annyi másfelé szerte Erdélyben. Érdemes körbesétálni, bemenni a kollégium udvarára, de ennyi csak, mi e kisváros adhat az útrakelőnek. Mi is körbesétáltun kegy félóra alatt, már robogtunk is egy igen risz-rossz úton Torockó irányába. Oldalról láthattuk a Székelykőt, mint egy elfekvő ember, székely ember fejét, testét. mási kmagyarázat szerint a tetején lévő vár után kapta a megnevezését. Torockószentgyörgy és Torockó falvak lakossága megőrizte színmagyarságát. Régi némeg bányászvárosok voltak ezek, kiváltságokkal, németekkel. Aztán elfogyott a vasérc, magyarosodtak, és faluvá süllyedt a helység. Mindenesetre a pompás klasszicista bányász házak megmaradtak, és az UNESCO a Világörökség részévé választotta ezt a nevezetességet is. Ezek a falvak unitáriusok, mint az egykori Aranyosszék falvai legtöbbje. Várfalva, Sinfalva, Szentmihály...  Szentgyörgyön megálltunk Brassai Sámuel polihisztor háza előtt. Ábrándos vágyodással néztem a szentgyörgyi vár romjai felé, ide már nem jutott idő eljutni. Torockón engem kitettek a helyi kemping épületénél. Sátrat állítottam, ruhákat hánytam magamra, rohatma is a Néprajzi Múzeum épületébe. Egy régi ház emeletén volt összeállítva a kiállítás, egy intelligens néprajz szakos hölgy mutatta be a tárgyakat. Egy aranyos kiskutya is elkísért bennünket az emeleti folyossóra. Alig lehetett kitenni a szűrét. Itt vettem egy képeslapot. Az utcai árusoknál pedig egy mézesbödönt vetem anyunak. Többet nem mertem költeni, mert kellett a maradék pénzem szállásra. Miután ezek megvoltak, vizet szereztem, bevásároltam- vettem egy rohadt dárga paradicsomot (4-5), meg kenyeret. Szaladtam fel a hegyre, hogy sok időt tölthessek el ott míg az est leszáll. Ugyebár lámpám nem volt, igyekeznem kellett. Egy vagy másfélóra mászás után az emberfia a maredek lejtőn kifárad, izomláza lesz, meg ilyenek. tiszta víz volt a hátam, mire felértem. De nagyon élveztem. máteres nagyságű szikladarabokon lépdeltemfelfele. Időnént olykor- olykor előbukkant a talptam alatt a patak, ami kivájta a feljárót a fennsíkra.

---------------------------

Kelt 2010 Február 2.