...újra itt vagyok...

Helló!

Az elmúlt három évben rengeteg dolog megváltozott, felgyorsult... és nem is tudom mi lett jobb. Két barátom felköltözött, egy nagy szerelem véget ért. És én újra itt vagyok Karácsonykor egyedül. Ami változott, hogy van munka, van pénz. De üres a szívem megint. Egészséges családunk egyben van, csak én már úgy vágyom egy sajátra. Zsani másfélév után szakított velem. Többször akart már, de most már több hónapja külön vagyunk. Tökéletes nő, csak extraféltékeny. Nem kívánhatnék nálánál többet se jobbat. Csak ez a két dolog, a féltékenység, és a gyermektelenség az ami kiütötte a biztosítékot. Ezek apró dolgok, de nagy veszekedéseket hoztak magukkal. Rá jellemző módon jobban aggasztotta az, hogy nem tudja nekem ezt megadni, mint engem. Sokszor eszembe jut, hogy még mindig együtt lehetnénk boldogságban. Olyan bolond egy világot élünk. Férfiak és nők milliói élnek fiatalon egyedül, és várják hogy majd valaki rájuk talál, válogatnak jobbra balra. Aztán egy betegség, puff és már a halál torkában vagy tökegyedül, és marhára jó lenne ha valaki  támogatna, hozzádszólna az éjszakában, mikor lázas vagy. 

Én se vagyok különb. Mi maradt? Reménytelenség. Észrevettem magamon, hogy nagyon bezárkóztam. Nem beszélgetek a vonaton. Nagyon nem kezdeményezek már senkivel sem. Félek a csalódástól. Soknak érzem azt amit megkaptam eddig. Van olyan nő, akivel lehetnék együtt, de nem tudom túl fiatalnak tartom, vagy túl könnyűnek. Kell a küzdelem egy nőért. Az se jó, ha én könnyű vagyok neki nem? Ki érti ezt? Mert én nem. Esténként begubózom a szobámba és gitározom. Megnyugtat. 

A legidegesítőbb mégis az, hogy nincs kihez szólni. Kivel foglalatoskodni. Vagy venni neki egy túró rudit. Hiányzik a közös élet, a szeretet. Ezt kívánom Karácsonyra mindenkinek, hogy legyen akivel szeretetben tud lenni. Ebben a magányos világban ez az egyik legnagyobb ki nem mondott veszteségünk. A meghitt kapcsolat hiánya.